Ne vígy minket a kísértésbe – Gondolatok a szöveg módosításáról

[E sorok írója bevallja töredelmesen, amióta gondolkodni tud, problémát okoz neki ez a formula: Ne vígy minket a kísértésbe. És fejtörései során sokszor jutott olyan gondolatokra, amelyek nagyon hasonlóak voltak a mai vatikáni megnyilatkozásokhoz.]

■ 2017 végén hallottuk a vatikáni hírt, amelyet még a világi sajtóban sem fogadtak egyetértéssel.

Mielőtt belemélyednénk a kérdés vizsgálatába, szánjunk egy percet arra, hogy elgondolkozzunk: Mi Isten, és mi a Sátán szándéka az embereket illetően?

Idézzük fel mindenekelőtt: Isten először is mindenható, másrészt szeret minket, jobban, mint mi azt el tudjuk képzelni. Természetes hivatásunk az üdvösségre jutás, és ez csak akkor nem valósul meg, ha mi ezt szánt szándékkal visszautasítjuk.

Evvel szemben a Sátán születésünk pillanatától halálunk pillanatági azon mesterkedik, hogy ne jussunk Isten boldogító látására és az örök életre, hanem a pokolba. Ennek oka, hogy ő valamikor részese volt Isten látásának. Lázadása miatt örökre letaszíttatott. Innentől fogva ez a természetes, hogy bukásunkon mesterkedjen, hogy ne jussunk abba az örömbe, ahonnan ő kiűzetett.

Ezek fényében könnyű lesz belátnunk, hogy a kísértés elsősorban a gonosztól ered, továbbá, hogy Isten ugyan nem akarja, hogy elkárhozzunk, de mivel az istengyermekségben szabad akaratot adott, hatalmunkban áll Isten kegyelmét és meghívását visszautasítani, és a kárhozatot választani.

Isten mindenhatóságából pedig következik, hogy Isten akarata kétfajta lehet: egyrészt a pozitív, aktív (szándéka szerinti) akarat, amely szeretetéből fakad, és üdvösségünkre irányul, másrészt pedig a megengedő akarat, amely megengedi nekünk, szabad akarattal rendelkező teremtményeknek, hogy meghívása és pozitív akarata ellenére döntsünk.

Tehát, bármi történik a világban, az vagy Isten pozitív vagy megengedő akaratának következménye.

Fentiekből következik: A Sátán akarja elkárhozásunkat, ezért kísért bennünket a bűnre. Isten üdvösségünket akarja, de megengedi kísértésünket, hogy azokat legyőzve méltónak bizonyuljunk az üdvösségre.

Helytelen továbbá bármilyen kérdés vizsgálatánál, ha a Szentírásnak egyetlen egy mondatára építjük fel mondanivalónkat, ideológiánkat. A Szentírás nem jogszabálygyűjtemény, hanem Isten szava, amelyet a szerzők a Szentlélek sugallatára írtak le. A helyes eljárás az, ha az írás összes kijelentését mérlegre tesszük egy bizonyos kérdéssel kapcsolatban.

Nos, fenyeget a változás veszélye. Pedig a görög szöveg egyértelmű.

…Hónapok óta folyik a vita az egyházban, hogy nem kellene-e lassan az ima szövegét megváltoztatni, hogy jobban megfeleljünk a modern érzékenységnek… A vitában megszólalt Ferenc pápa is, és kifogásolta a Miatyánk hatodik kérésének általunk ismert szövegét. A bírálat gyökere, hogy a jelenlegi szóhasználat úgy fogható fel, minta Isten aktív módon a kísértésbe vinne minket.

„De mivel Isten a legfőbb jó, nem tehet ilyet.” – így az indoklás. „Kísértésbe aktív módon csak az ördög vihet minket. ‘Ne hagyj engem kísértése esni‘” – jobb fordítás volna a pápa szerint. „Én vagyok, aki elesik, de nem Isten visz engem a kísértésbe. Egy Atya nem tesz ilyet. Az Atya segít, hogy újra fölkeljünk. A sátán az, aki téged a kísértésbe visz.”
Nem meggyőző ez az érvelés? A zsinati egyház néhány méltósága jelezte is egyetértését. De számos német püspök kinyilvánította, értik ugyan pápájuk szándékát, de a jelenlegi fordítást nem szabadna bolygatni. Felületesen szólalt meg tehát Bergoglio?

Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni. Sem embernek, sem egyháznak nincs joga a biblia szövegét megváltoztatni. Értelmezni, magyarázni lehet a bibliát, átírni nem. Nem arról van itt ugyanis szó, hogy egy jobb, pontosabb, az eredeti szövegnek megfelelő fordítást tegyünk közre, hanem arról, hogy meghamisítsuk Jézus szavait.

■ Az első gondolatunk az esettel kapcsolatban az, hogy tegyük fel a kérdést: Miért nem jutott eszébe senkinek sem a dicsőséges gondolat – amióta csak létezik bibliafordítás – hogy kifogást emeljen a fordítás ellen, és javasolja annak módosítását? Lehet, hogy az egyházi hagyományban, valamint az egész egyházban kezdettől fogva helyesen értelmezték a szöveget, illetve a hitvallással összhangban magyarázták? Így senkinek eszébe nem jutott az abszurd téveszme, hogy attól féljenek, hogy a Miatyánk szóbanforgó könyörgésénél Istent valahogy össze lehet keverni a sátánnal.

Tehát a katolikus hitét komolyan vevő személy számára már rögtön gyanús kell, hogy legyen, hogy az egész felhajtást a modernista mentalitás okozhatja.

Divatos dolog ugyanis a hit teljességét figyelmen kívül hagyni, a kritikus szakértő szerepében tetszelegni, és ilyen minőségben – de nagyon kiegyensúlyozatlan és éretlen módon – teológiai kérdésekkel foglalkozni.

Ezt erősíti meg a Miatyánk szóbanforgó kérésének tárgyilagos elemzése.

Ha megnézzük az eredeti ógörög szöveget, nem marad okunk a kételkedésre: „Thomas Söding, az Újszövetség professzora a Bochumi Ruhr-Egyetemen még egyszer megerősíti a ‚Christ in der Gegenwart‘ c. folyóiratban: A szóbanforgó ige magyarul azt jelenti: visz, bevisz. Isten a szubjektum viszi valamibe az embert, és az ige előtt ott áll az ‘eis’ igekötő (valamihez oda, valamibe be). Tehát a szóbanforgó igét a bevisz szóval lehet pontosan lefordítani. a kísértés a mondatban az ige céljának megfelelő akkuzatív (tárgy)esetben van‚ tehát a mozgás annak grammatikai célja.

Máténál és Lukácsnál ugyanaz a szófordulat szerepel. Ez az ősevangéliumra, Jézus szavainak legkorábbi feljegyzésére vezethető vissza, – mondja Söding. A mondat értelme vitán felül áll.

Ennek megfelelően az egyházi hivatalos Vulgata fordítás is így adja vissza a szöveget: „Et ne nos inducas in tentationem“ – „És ne vígy minket a kísértésbe”.

Tehát nem csak Jézus mondta ezeket a szavakat és nem mást, amikor tanítványai kérésére imádkozni tanította őket. ( Lk 11,1-4, Mt 6, 9-13). Az egyház sem értette félre azokat, ahogyan azt Jorge Mario Bergoglio el szeretné velünk hitetni. Sokkal inkább, feltárta azok helyes értelmezését és megmutatta a helyes szándékot, amellyel azt imádkoznunk kell.

Érdekes, hogy a – progresszív teológusok által irányított – legújabb fordítások sem változtatták meg ezt a helyet. Söding hivatkozott cikke pl. ezt írja: Ha beszélünk a tudósokkal, akik az elmúlt évben közzétett egységes katolikus bibliafordításban közreműködtek, azt halljuk, hogy nem merült föl a Miatyánk szövegének módosítása. Épp ugyanígy a 2016-ban megjelent evangélikus fordítás is megmaradt az ismert szóhasználatnál. Ott is az áll, mint eddig: És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ebből arra lehet következetni: A fordítás esetleges módosításának tehát teológiai és nem nyelvi okai lehetnek. Ferenc pápa számára tehát a jelenlegi fordítás bírálata és módosító javaslata egy új elgondolás eredménye, amelyet a híveknek el kell fogadniuk szívükben. És a II. Vatikáni Zsinat modernista újításait magunk előtt látva erre föl kell figyelnünk, ill. riadnunk.

Mi az oka a kísértésnek?

Isten megengedi, hogy az embert egy próbának tegye ki, hogy abban helyt álljon. Honnan lehetne egyébként tudni, hogy az ember az elméleti álláspontját nem csak üres szavakkal, hanem a megfelelő gyakorlati vizsgával is igazolja?

Az apa, aki tanítja gyermekét kerékpározni, eleinte tartja a nyerget, amelyen hőn szeretett gyermeke ül. De aztán elengedi, hogy gyereke megtanulja a kerékpározást (mégha egy ideig ott is fut a kerékpározó gyerek mellett biztonsági szempontok miatt). Abszurd, igazságtalan és szerfölött ostoba dolog volna az apát dorgálni, és az apai szeretet hiányát szemére vetni, hogy egyszer csak elengedi a nyerget. Nem azt akarja, hogy gyermeke elessen, megsérüljön, hanem, hogy valami fontosat megtanuljon.
Így Isten is megengedi számunkra a kísértéseket, hogy hitünk ne csak szép szavakból álljon, hanem nehéz helyzetekben a tevékeny szeretetről tegyen tanúbizonyságot! Így engedte meg Isten a Paradicsomban ősszüleink megkísértését. Meg kellett történnie annak megpróbálásának, hogy csakugyan olyan erős-e hitük, hogy sziklaszilárd-e bizalmuk Isten szavában, hogy visszautasítják-e a kígyó képében megjelenő ördög által felkínált gyümölcsöt. Az ördög szándéka természetesen az volt, hogy Ádám és Éva elbukjanak, és evvel lerombolja kegyelmi viszonyukat Istenhez – ami egy egyértelműen destruktív szándék volt. De Isten konstruktív szándéka az volt, hogy Ádám és Éva erényeikben növekedjenek és a boldogító istengyermekség következő lépcsőfokára jussanak!

Ferenc pápa logikája szerint fel kell, hogy tegyük a kérdést, szabad lett-e volna egyáltalán Ádámot és Évát a Paradicsomban megkísérteni. Hiszen a kísértés alapvetően és kivétel nélkül csak a Sátántól származik, és az lenne az ideális, ha sohasem tapasztalnánk meg. Hiszen az mindig csak rossz, és így Isten nem akarhatja annak megengedését.
De ha az ember hite sohasem lenne megpróbáltatásnak kitéve, akkor nem is lenne képes a valódi önzetlen szeretetre – sem Isten, sem a többi ember irányába! Olyanok lennénk, mint az éretlen gyermekek, akiket nem tesz próbára semmi, és így nem tudnak a Jóban gyökeret vert felnőtté válni. Föltehetjük a szónoki kérdést, hogy megfelel-e ez Isten képének és ideáljának értelmes teremtményéről, ha azokat egyoldalúan kegyelmekkel halmozza el, és képtelenek Isten szeretetére ugyanolyan módon reagálni.
Aquinói Szt. Tamás ezt így fogalmazza meg: „Krisztus megtanít bennünket arra, hogy ne azt a kegyelmet kérjük az Atyától, hogy ne legyünk kitéve a kísértésnek, hanem azt, hogy ne vitessünk az olyan kísértésbe, amely a bűnbe visz.” Mert a kísértés legyőzésével hervadhatatlan koronát nyerünk. Ezért írja Jakab apostol: Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. (Jak 1,2) Majd tovább: Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik őt szeretik. (Jak 1,12) És így megtanít bennünket az imádságra, hogy ne jussunk ítéletre a kísértésbe való beleegyezés miatt. (http://www.corpusthomisticum.org/csu02.html)

Jób könyvében olvassuk, hogy az ördög ennek az igaznak a hitét pont azért vonta kétségbe, mert Isten megáldotta őt, gondoskodott jólétéről, és megóvta minden bajtól. „Csak nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni!” (Jób 1,11)

Mint tudjuk, Isten megengedte, hogy Jób elveszítse összes gyermekét, szarvasmarháit, juhait, azaz mindent, ami neki kedves és értékes volt, és egész egzisztenciáját jelentette. Végül még egészségét is. „Jóbot rosszindulatú fekély sújtotta tetőtől talpig.” (Jób 1,13-2,9)

Jób válasza minderre mindig ugyanaz volt: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) És még amikor saját felesége is szemére hányja jámborságát, így válaszol: „Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is? Mindamellett nem vétkezett Jób az ajkával.” (Jób 2,10) Hogy miért engedett meg Isten ilyen kemény próbatételt Jób számára, nem tudjuk. Ezt csak ő tudhatja egyedül! Jorge Mario Bergoglio logikája szerint azonban nem dicsérni kellene Jóbot hűségéért és erős hitéért, hanem szemére kellene vetni, összetévesztette Istent a sátánnal, merthogy Isten nem kísérthette volna meg (illetve nem engedhette volna meg az ilyen súlyos kísértést). A Miatyánk hatodik kérése egyértelmű. Sajnos, attól kell félnünk, a Miatyánk ilyen bírálata és értelmezése Bergoglio által megnyitja a kaput egy ilyen gondolkodás irányába, amely aggodalomra ad okot, és zavarodást okozhat.

■ A kísértés fogalma konstruktív módon értelmezve azt jelenti, hogy Isten tudatosan, saját akaratából megenged egy próbatételt. Ez jelentheti esetenként azt, hogy szándékosan kiteszi az embert egy olyan helyzetnek, amelyben számára sokminden kérdésessé válik, hogy sok új és továbbmutató ismeretet dolgozzon fel, a jóban helytálljon, és így lépésről lépésre növekedjen hitben, reményben és szeretetben. Ilyen módon igenis megkísérti Isten az embert! Evvel kapcsolatban mondta egyszer egy öreg szerzetes: Ha nem lesz kísértés az ember életében, nem lesz többé szent senki.

De mivel előre sohasem tudjuk, hogy egy bizonyos vizsgán helytállunk-e, hogy az a kísértés számunkra konstruktív vagy destruktív lesz, kérnünk kell Jézust a legfőbb imában adott tanítása szerint, „Ne vígy minket a kísértésbe!” Tartsa távol tőlünk az olyan kísértéseket, amelyekhez nem vagyunk felnőve, és amelyeken elbuknánk. Viszont adja meg nekünk mindig az erőt, hogy a megpróbáltatásokban sikeresen helytálljunk! A kísértés, amelybe Isten nem akarja, hogy a tanítvány jusson, nem akármilyen kísértés, hanem olyan, amelyben a tét maga a tanítványi lét, és amely a bukással (kárhozattal) fenyeget. (Gnilka, J., A Máté-evangélium, I. rész. Herder 1986, 226. o.) A Miatyánk szóban forgó hatodik kérését rögtön a hetedik követi, amely pozitívan megfogalmazott kérésként kiegészíti a negatívan megfogalmazott előző kérést és pontosítja a gondolatmenetet: „Ne vígy minket a kísértésbe, de [hanem, azonban, inkább, ehelyett] szabadíts meg a gonosztól.”

Ezek fényében egy katolikus kereszténynek először is nem szabad halálra ijednie a kísértéstől, azaz a próbatételtől. Igen, a próbatételek néha húsbavágóak – ami hitünk mélységét, istenfélelmünket, a parancsok megtartását, az erények igenlését illeti. Imádkozzuk tehát tudatosabban és odaadóbban a Miatyánk két utolsó kérését, mert azok pont a nehéz helyzetekre szolgálnak! Tudjuk, hogy a kísértések egy részét imával és szellemi éberséggel elkerülhetjük. Egy halvány összehasonlítás: A végzős gimnazista is inkább arra az érettségire büszke, amit tudásának köszönhet, mint arra, amit esetleg puskázással, csalással ért el.

Másrészt harcoljuk meg bátran szellemi harcunkat, küzdjünk győzelmünkig Istentől kért kegyelemmel. Isten ilyenkor mindig egy lépéssel közelebb visz magához, hitünket, reményünket és szeretetünket magasabb szintre emeli.

Kérjük ebben a szándékban úgyszólván előre azoknak a kísértéseknek a gyöngítését és elkerülését, amelyek ránk törnek, és teljesen szükségtelenül megrontják értelmünket. Érzéseinket összezavarják, és elvonják a figyelmet a jóra és helyesre való összpontosítástól. Tartsa távol az Úr ezeket tőlünk, hogy tiszta szeretettel szolgálhassunk neki.

Idézzük fel itt a biblia idevágó részét:

Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! (Mt 10,28) Mintha csak a kétfajta kísértést magyarázná meg itt az Úr. Az egyik, amit próbatételnek küld ránk, és javunkra szolgál, a másik, amely – ima és közbenjárás nélkül – a kárhozatba visz minket.

■ Szent Jakab apostol hathatósan írja levelében: „Senki se mondja, aki kísértést szenved: „Az Isten kísért”, mert az Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit. Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik tőrbe. Aztán a kívánság, ha már megfogant, bűnt szül, a bűn meg, ha elkövetik, halált szül. “ (Jak 1,13-15.) Az apostol itt nyilván az ördögi destruktív kísértésre gondol, amelynek szerzője nem Isten, amelynek célja az ember elbukása, kegyelmi életének megsemmisítése, Istennel való közösségének lerombolása, Istentől való elfordulása.

Ha nem tesszük meg ezt a szükséges megkülönböztetést a kétfajta (ún. konstruktív és ún. destruktív) kísértés között, nem tudnánk megmagyarázni, miért tette ki magát Jézus, az Istenember, az Isteni Megváltó az ördög kísértésének a pusztában, illetve miért engedte ezt meg Isten (Mt 4,1-11).

Ámbár ebben az esetben még mindig mondhatjuk, Jézus háromszoros megkísértése az ördögtől indult ki. De Isten megengedte azokat egyszülött Fia számára.

Amikor azonban Jézus a kereszten függött, rettenetes testi és lelki kínokat szenvedett, felkiáltott az Atyához: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.” (Mt 27,46) Nem Istentől jóváhagyott próbatétel, kísértés volt ez? Mégpedig olyan módon és intenzitással, amelyet mi emberek sohasem fogunk elszenvedni.

A Jézus ajkáról elhangzó szavak, (miért hagyta el őt Isten), feltételezik az Atya szándékát, a Fiút egy olyan erős kísértésnek kitenni hagyni, amit csak ezekkel a szavakkal lehet leírni.

És néhány órával előbb, amikor Jézus a Getszemáni kertben vérrel verítékezett, így könyörgött az Atyához: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26,39) Jézus előre látta a rettenetes próbatételt, és ez okozta a vérrel való verítékezést és ezeket a szavakat.

Természetes és magától értetődő: Istent nem lehet gonosz dolgokra kísérteni, és ő sem kísért senkit gonoszságra. Istent nem éri el az ilyen destruktív kísértés, amely egy ördögi perverz lelki rezdülést olt belé, amely lényének része lesz. Így kell érteni Jakab levelében: ” Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit.” És az is magától értetődő: Ő sem kísért meg bennünket erőnkön felül, hogy az a kárhozatba vezessen.

De Jézus példája megmutatja emellett: Van kísértésnek még egy másik típusa is, amelyről itt olvashatunk: Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint. (Zsid 5, 7-10)

Mi emberek a legtöbb esetben nem tudjuk a kísértésnek itt leírt két módját megkülönböztetni.

Erre maga az Úr Jézus figyelmeztet bennünket. Emlékezzünk csak, mit mond a tanítványoknak:

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet. „ (Lk 22.32)

Pedig az apostolfejedelme meg volt győződve, hogy Jézus iránti lángoló szeretete segít neki a kísértésben:

„Uram – felelte -, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.” (Lk 22,34)

Ezért tanít minket Jézus az Atya felé elhangzó imára:
„Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól.”

Gondoljunk bele továbbá: Ha a második isteni személy fontosnak tartotta, hogy hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozzon és könyörögjön, mennyivel inkább szükségünk van nekünk, gyarló halandóknak arra, hogy azt mondjuk: Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól.

Isten fogja tudni, mi micsoda, milyen kísértés az, amely hasznos számunkra (üdvösségünk szempontjából), és mely kísértés az, amely halálunkat, kárhozatunkat okozná. Szent Pál írja: Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok. (1 Kor 10,13.)

Térjünk vissza az ötéves gyereket kerékpározni tanító apuka hasonlatára. Előfordul, hogy a gyerek elesik tanulás közben, és megsérül? Igen. Ok ez arra, hogy ne tanítsuk meg? A gyerek később maga tenne szemrehányást az apának, miért nem tanította őt meg kerékpározni. A kerékpározni tudás egy magasabb szint, a gyerek boldog, ha horzsolások árán is, de eljut ide. Az apa pedig vigyáz ugyan, hogy ne történjen komoly baj gyerekével, de együtt örül vele, ha az eljutott erre a magasabb szintre.

A probléma és a hiba Bergoglio kezdeményezésénél, hogy a dolgokat a nagyon leegyszerűsítve legkisebb kísérletet sem teszi arra, hogy megkülönböztesse a kétfajta kísértést. Így nem csak teológiailag keletkezik zavar, hanem a hívők körében is, amelyek olyan teóriákhoz vezethetnek, megzavarják őket, károsak a lelki életre és az üdvösségre.

Ez az eredménye Bergoglio leegyszerűsítő populizmusának. A téma teológiai, a különböző szempontok szerinti megvizsgálása helyett a dolgoknak egy olyan leegyszerűsítését kapjuk, amely szégyent jelentene minden elsőéves teológus hallgatónak. Ennél a pápánál még fel kell készülnünk a további zavarokozásokra.

Összefoglalva:

Isten mindenható. Akarata ellenére semmi nem történhet. Isten akarata lehet a pozitív, aktív akarat, és lehet megengedő akarat. Ez utóbbi az istengyermekségben szabad akaratot kapott ember számára szabadságot jelent az Isten elleni lázadásra, a kárhozatra.

Kétfajta kísértés van. Az egyik a konstruktív, helytállásunk próbatétele és üdvösségünkre szolgál. A másik a destruktív, amely bukásunkhoz (a kárhozatba) vezethet. Az ember nem képes ezt a kettőt megkülönböztetni.

Ezért mondja Jézus és tanítja az egyház immár kétezer éve, hogyan imádkozzunk helyesen:

„Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.”

Pater Eugen Rissling (2018)

Fordította: Bálint József
A fordítás meglehetősen lazán követi az eredeti írást. Hagytam el belőle részeket, illetve fűztem hozzá saját gondolatokat. Ebben kizárólag az vezetett, hogy az eredeti írást túl nehéz olvasmánynak ítéltem meg.