Nikodémus XX. századi követője

Több mint 100 évvel ezelőtt történt. Izrael, egy zsidó fiú, összebarátkozott Stanislas-szal, egy keresztény iskolatársával. Amikor egyszer náluk volt, egy feszületet látott a falon. Izrael még sohasem látott ilyet. Hazatérve családja tagjait kérdezgette, ki az a kereszten függő ember. Azt a választ kapta: „ez csak a keresztényekre tartozik, ránk nem.“ Később Izrael Izaiásnak Isten szolgájáról írt sorait olvasta, amelyben a próféta a legártatlanabb, legtisztább emberről ír, akit vernek, megaláznak, és bűneinkért halálra adnak. Hirtelen egy zavaró kérdés merült föl a fiúban: Talán az a megfeszített, akit láttam, ő lenne az Isten szolgája, akiről a próféta ír?

A fiú 1881-ben született a Zoller család öt gyermeke közül a legfiatalabbként Brody-ban Galíciában (akkoriban Ausztria, ma Lengyelország). A család zsidó hitű volt, és meglehetősen jó módban éltek, mert az apának volt egy selyemszövödéje az akkor Oroszországhoz tartozó Lódz-ban. 1888-ban a cár kártalanítás nélkül államosította a külföldi tulajdonban lévő üzemeket. A család életszínvonala úgy lesüllyedt, hogy a nagyobb fiúknak idegenben kellett munkát keresniük.

Hét éves korában Izrael a zsidó elemi iskolába került. Apjától a vallás iránti érdeklődést, anyjától a rászorulókkal való törődést örökölte. 1904-ben elhagyta családját, amelyet többé nem látott viszont. Bécsben és Firenzében tanult filozófiát, evvel párhuzamosan elvégezte a rabbiképzőt. 1913-ban az akkoriban Ausztriához tartozó Triesztben lett másodrabbi. Abban az évben megházasodott, egy leánya született. 1917-ben elvesztette feleségét, ami nagy fájdalmat okozott neki.

«Nem népem fia volt Jézus?»

Ebben az időben egy misztikus élménye volt. Egy délután, anélkül «hogy tudtam volna miért, mintegy elragadtatásban, Jézus nevét kiáltottam… Úgy láttam őt, mint egy nagy festményen… Sokáig, teljes nyugalommal szemléltem… Azt mondtam magamnak: Nem az én népem fia volt Jézus?» Mindez hirtelen, előkészület nélkül. Ez volt Krisztus első diszkrét hívása. Zoller 1920-ban ismét megházasodott, és egy másik lánya született. 1918-tól 1938-ig a Padovai Egyetemen tanított hébert és régi szemita nyelveket. Ennek során épp oly gyakran fordult az Új-, mint az Ószövetséghez. Így megismerte Jézus személyét és tanait, és elkerülhetetlenül össze kellett hasonlítania az Ó- és az Újszövetséget: «Az Ószövetségben az ember szolgáltat igazságosságot a másik emberrel szemben… A jót jóval viszonozzuk, a rosszat rosszal. Ha a rosszat nem toroljuk meg, ez szinte azt jelenti, hogy vétünk az igazságosság ellen. Milyen ellentétben van ez az evangéliummal: szeressétek ellenségeiteket… imádkozzatok értük, vagy Jézus utolsó szavai a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Mindez meglepő», írta Zoller. «Az Újtestamentum valóban egy új testamentum… Itt egy új föld kezdődik és egy új ég… A földhöz ragaszkodó gazdagok szegények, a szegények pedig, akik ettől szabaddá tudták magukat tenni, a valóságban gazdagok, mert olyan birodalmat birtokolnak, amely a megpróbáltatást szenvedőké, a csöndben levőké, az üldözötteké, akik senkit nem üldöztek, csak szerettek.» Zoller fokozatosan felismerte a köteléket, amely a két Szentírást összeköti. «Mert Isten, aki mindkét szövetség könyveit sugallta, bölcsességében úgy akarta, hogy az új a régiben elrejtőzve jelen legyen, és a régi az újban táruljon fel… Az Ószövetség könyvei csak az Újszövetségben kapják meg és tárják fel teljes értelmüket» (II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum, 16).

«A Názáreti»

Zollernak nagy bánatára rá kellett jönnie, hogy hittársainál erősebb a törvény szeretete, mint a szeretet törvénye: a rabbinikus okoskodás szőrszálhasogatásai elsötétítik a törvény nagy üzenetét, amelyet Isten Mózesnek nyilvánított ki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből (MTörv 6.5). Mint a régi nyelvek szakembere, felismerte, hogy a «Názáret» szó mindenekelőtt a kis várost jelöli, ahol Jézus fölnövekedett, de ez a név azt is jelenti, hogy a Názáreti Jézus a Nazir (fölkent), akiről Izaiás próféta jövendöl: Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás (héberül: nazer) sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta. (Iz 11.1) Ezt a fölfedezést fejtette ki trieszti 20 évének fő művében, a «Názáreti»-ben (1938). A szembetűnő hasonlóság az evangélium passiójának Krisztusa és az Izaiás által 800 évvel korábban leírt szenvedő szolga között nem hagyott kétséget Zollerban afelől, hogy a prófécia Jézusban teljesedett be: Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. (Iz 53,3-5). Túl ezen, Jézus saját Istenségéről mondott szavainak vizsgálata arra vezette, hogy: «Krisztus a Messiás, a Messiás Isten, tehát Krisztus Isten.»

Zoller értelmével ugyan meg volt győzve, de nem volt még hite; ebben a kegyelemben hét évvel később részesült. A közeledés Mussolini és Hitler között a harmincas évek végén antiszemita kampányokhoz vezetett Olaszországban, főleg a Harmadik Birodalommal határos területeken. Triesztben, ahol sok zsidó volt, egy katolikus történész egy antiszemita előadás-sorozatot szervezett. Zoller elhatározta, hogy közbenjár egy, az előadóval baráti viszonyban lévő jezsuitánál. Ez összehozott egy találkozót a rabbi és az előadó között. Szelíden és jóságosan, a keresztény alapelvekre, különösen Jézus kereszten kinyilvánított megbocsátására hivatkozva kérte Zoller az előadót, mondja le előadásait. A professzor utalt nehéz helyzetére: Minden elő van készítve. A rabbi vállat vont, és ajánlotta neki az evangélium olvasását, ahogy azt ő maga is gyakran teszi. És hozzátett még egy jövendölést: «az idő közel van, amikor jó barátokká válunk.»

A következő vasárnap az előadó telt ház előtt kijelentette, egy magasrangú zsidó megvilágította lelkiismeretét, nem akar továbbmenni az eddigi úton, és lemondja a tervezett előadásokat. Ezidőben már megkülönböztető törvények voltak életben a zsidókkal szemben. Izrael Zoller Zollira olaszosította nevét; mégis megfosztották olasz állampolgárságától, de egyéb zaklatást nem szenvedett. 1940-ben a római zsidó közösség felkínálta neki a római főrabbi állást. Igent mondott, hogy védje testvéreit a várható üldözésekben, és hogy simítsa az ellentéteket a zsidó közösségen belül, amelynek tagjait figyelmeztette, hogy ne a politikával, hanem inkább az imával, a tanokkal és egymás segítésével törődjenek; de felhívása nem talált meghallgatásra.

«Megmentő szolidaritás»

Mussolini bukása és III. Viktor Emánuel király által a szövetségesekkel aláírt fegyverszünet után Hitler 1943 szeptemberében 30 divíziót küldött Észak- és Közép-Olaszország megszállására. Himmler, az SS főparancsnoka elérkezettnek látta az időt az olaszországi zsidók deportálására is. Utasította Kappler alezredest, Róma SS-vezetőjét, gyűjtse össze a zsidókat és szállítsa őket Németországba. Kappler a parancsot zsarolásra használta; magához hívatta a római zsidó közösség két vezetőjét, és 50 kg aranyat kért tőlük, különben az összes zsidó férfit haladéktalanul deportálják. Másnapig a zsidók 35 kg aranyat tudtak összegyűjteni. A hiányzó 15 kg-ot XII. Pius segítségével papok és katolikus szervezetek adták össze. De ez csak némi haladékot jelentett. A deportálások küszöbön voltak. XII. Pius elrendelte a klérus felé a szent helyek azonnali megnyitását a zsidók elrejtése számára. Maga Zolli Dora leányának keresztény barátainál rejtőzött, így tudott megmenekülni a Gestapo elől. A pápai segítségnek köszönhetően a római zsidóság nagyrésze megmenekült a deportálástól.

«Mostantól fogva engem követsz»

1944 június 4-én az amerikai csapatok felszabadították Rómát. Ezt követően visszahelyezték főrabbi tisztségébe, ahonnan néhány hónappal korábban a zsidó közösség fölmentette. Októberben ő vezette a Jom-Kippur ünnepen (kiengesztelődés ünnepe) a megbocsátás imáit: «Hirtelen», írta később, «lelki szemeimmel egy nagy zöld réten megpillantottam Jézust egy fehér köntösben… A látványnál nagy lelki békét éreztem és szívem mélyén a következő szavakat hallottam: ‘Most vagy itt utoljára. Mostantól fogva engem követsz.’ Ezeket a szavakat a legnagyobb nyugalommal fogadtam, és szívem azonnal válaszolt: ‘Úgy legyen, úgy kell lennie…’ Egy órával később, a vacsora után így szólt hozzám feleségem a szobámban: ‘Amikor ma a tóraszekrény előtt álltál, úgy tűnt nekem, mintha Jézus fehér alakja tette volna rád kezét, mintegy áldásképp.’ Meg voltam rökönyödve. Ebben a pillanatban kisebbik lányunk, Miriam, aki visszahúzódott szobájába, és mit sem tudott a beszélgetésről, utánam kiabált: ‘Jézusról beszéltek éppen, ugye? Tudod papa, ma este álmomban egy nagy, egészen fehér Jézust láttam.’ Jó éjszakát kívántam mindkettőjüknek és gondolkozni kezdtem a szokatlan események egybeesésén.»

Néhány nappal később a főrabbi lemondott hivataláról, és fölkeresett egy papot, hogy elmélyítse ismereteit a hitigazságokban. 1945 február 13-án Monsignore Traglia kiszolgáltatta Izrael Zollinak a keresztség szentségét, aki az Eugenio nevet vette föl XII. Pius pápa iránti hálája jeléül, annak döntő fontosságú, háború alatti cselekedeteire emlékezve. Zolli felesége Emma, férjével együtt megkeresztelkedett és keresztnevéhez a Mária nevet fűzte. Miriam leányuk egy évi gondolkodási idő után követte szüleit. Eugenio Zolli megkeresztelkedése egy hosszú lelki folyamat betetőzése volt: «Ez az esemény egy forrón várt vendég megérkezése volt lelkemben. Elkezdtem kizárólag Jézusnak az evangéliumokban világosan és hangosan felcsendülő hangjára hallgatni. Lelkemben Isten sem viharral, sem a tűzzel nem nyilvánította ki magát, hanem lágy susogással… Ráébredtem egy Istenre, akit szerettem, aki azt akarja, hogy szeressem, aki önmaga szeret.»

Boccacio atya a katolikus hitigazságokra oktatja Eugenio Zollit 1945 májusában

«Minden ember az Ő gyermeke»

Zollit gyakran kérdezték, hogy XII. Pius iránti hálából tért-e meg. A kérdésre mindig nemleges választ adott, bár hozzáfűzte: «Elmondható XII. Pius pontifikátusáról, hogy Izaiás próféta szavai inspirálták: Békesség, békesség a távol és közel levőknek! – mondja az Úr. Igen, meggyógyítalak. (Iz 57,19). A katolikus egyház minden lelket szeret. Együtt szenved mindenkivel és minden gyermekét szeretettel várja Péter megszentelt küszöbén, mindenki az ő gyermeke… Nincs olyan helye a szenvedésnek, amelyet XII. Pius szeretetének szelleme el nem ért volna… A történelem folyamán nem volt olyan hős, aki ilyen hadsereget vezényelt volna. Nem volt harcosabb haderő, semelyiket nem támadták úgy, semelyik nem volt hősiesebb, mint a XII. Pius által a keresztény felebaráti szeretet nevében vezetett had.» Pinchas Lapide izraeli történész szerint a Katolikus Egyház 850 000 zsidót tudott megmenteni segítőkészségével a deportálásoktól a Harmadik Birodalom által megszállt területeken.

Keresztelésének estéjén Zollinak még ennivalója sem volt; Mgr. Traglia ajándékozott neki ötven lírát. Hatvanöt évesen Zolli hirtelen súlyos anyagi gondokkal kényszerült szembenézni, mindenekelőtt, hogy hogyan gondoskodjon családjáról. Addig rabbiként és professzorként kapott honoráriumából élt. Az új helyzetet a legnagyobb türelemmel fogadta: «Csak a keresztség vizét kérem, semmi mást. Szegény vagyok, és szegényen fogok élni. Bízok a Gondviselésben.» A római főrabbi megkeresztelkedése rágalmazások áradatát zúdította rá. Többek között szemére vetették, hogy csupán csak egoizmusból vált renegáttá. Nem esett nehezére, hogy erre válaszoljon: «A zsidók, akik ma konvertálnak, csakúgy mint Pál apostol idejében, mindent elveszíthetnek, ami az anyagi életet illeti, hogy mindent megnyerjenek, az életet a kegyelemben.» Az árulás vádjára felháborodva reagált: «Jézus Krisztus és Pál Istene nem ugyanúgy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene?»

Ma egyes katolikusok fölöslegesnek tartják, hogy egy zsidó a keresztény hitre térjen. Az egyházatyák és a II. Vatikáni Zsinat ellentmond ennek a nézetnek: «Egyedül Krisztus az üdvösség útja és közvetítője, aki testében, az egyházban jelen van számunkra; aki maga hangsúlyozta kifejezetten a hit és a keresztség szükségességét (lásd Mk 16,16 ), evvel egyúttal megerősítette az egyház szükségességét, amelybe az emberek a keresztséggel, mintegy ajtón keresztül belépnek. Ezért nem menthetők meg azok az emberek, akiknek tudomásuk van a katolikus egyházról és annak Istentől Krisztus által elhatározott, üdvösséghez szükséges voltáról, de nem akarnak abba belépni vagy abban kitartani.» (Lumen gentium, 14).

«Három órakor, mint Jézus»

A szentatya ajánlására Eugenio Zollit professzornak nevezték ki a Pápai Bibliaintézetben. 1946 októberében belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, amelynek egyik fő jellemzője a világban gyakorolt evangéliumi szegénység. Zolli, a «Stella Matutina» plébániatemplom hűséges tagja, diszkréten részt vett a plébánosa által szervezett evangéliumokról szóló beszélgetéseken. 1955 karácsonyára ő maga tartott egy előadást a Megváltó előrejelzéséről az Ószövetségben. 1956 januárjában tüdőgyulladásban betegedett meg. Felesége Emma szintén idős és beteges volt. Második lányuk, Miriam, odaadóan gondozta apját betegágyánál. Egy héttel halála előtt Eugenio bizalmasan közölte egy szerzetes nővérrel, aki őt ápolta: «A hónap első péntekén, 15 órakor fogok meghalni, mint Jézus urunk.» Március 2-án pénteken reggel magához vette a szent ostyát. Délben kómába esett, délután háromkor visszaadta lelkét Istennek. Emlékiratai végére ezt írta: «Csak Isten irgalmasságára, Krisztus együttérzésére bízhatjuk magunkat, akit az emberiség halálra ad, mert nem tud őbenne élni. Csak azok közbenjárásában bízhatunk, akiknek szívét az a lándzsa szúrta át, amely Fia oldalát is átdöfte.»

Lelki fejlődésével Eugenio Zolli megvilágítja az Ó- és Újszövetség közti folytonosságot: Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni, mondta Jézus (Mt 5,17). «Isten meglátogatta népét; betöltötte az ígéreteket, amelyeket Ábrahámnak és utódainak adott; sokkal többet adott, mint amennyit valaha is várni lehetett volna: Szeretett Fiát küldte el… Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk… (Zsid 1,1-2). Krisztus, Isten emberré lett fia az Atya tökéletes, felülmúlhatatlan egyszülött szava. Benne mond el az Atya mindent, és nem lesz más szó, mint ez… ‘Amióta nekünk ajándékozta fiát, aki az Ő szava, írja Keresztes Szent János, Istennek nincs más szava hozzánk… Aki ezek után még őt kérdezgetné vagy látomásokat, kinyilatkoztatásokat várna tőle, az nemcsak oktalanul járna le, hanem még meg is sértené Istent, mert nem függeszti szemeit egyedül Krisztusra, más vagy új dolgok utáni vágyakozás nélkül’» (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 422 és 65). Zolli, akinek számára nem volt könnyű az ebből az igazságból adódó követelményeket teljesíteni, élete végén azt mondta: «Ti, akik a katolikus hitben születtetek, nem is tudjátok, milyen szerencsétek van, hogy Krisztus kegyelmét gyerekkortól fogva megkaptátok; azonban az, aki mint én, egy hosszú, éveken keresztül folytatott munka után jut el a hit küszöbére, becsülni tudja a hit adományának nagyságát és annyira örül, amennyire csak lehet, hogy kereszténnyé válhatott.»

Adjunk hálát Istennek a hit ajándékáért, amit ő érdemeink nélkül adott. Őrizzük meg ezt a kincset egy megszentelt élettel és imádkozzunk, hogy minden ember megismerje a Messiást, higgyen benne és elnyerje az örök életet.

Dom Antoine Marie osb

(A Clairval-i Szt. József Benedekrendi Apátság honlapjáról
http://www.clairval.com)

Fordította: Bálint József

Eddig a fordítás. A szöveget azért tartjuk különösen fontosnak, mert a zsinat utáni (elsősorban nyugati) teológiában hallunk olyan hangokat, hogy a zsidó vallás is lehet egy út Istenhez. (Magyarul: Jézus keresztáldozata nélkül is el lehet jutni Istenhez. Tehát az illető teológusok Jézus áldozatának egyetemességét kérdőjelezik meg.)