Vádak és cáfolatok

Mottó: Igaz-e, hogy Leningrádban Mercedeseket osztogatnak? A hír igaz. Csak nem Leningrádban, hanem Moszkvában, nem Mercedeseket, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

A II. világháború vége óta nem szűnnek a támadások XII. Piusz pápa ellen. Ezek a vádak a hatvanas években érték el első csúcspontjukat, és ma élik reneszánszukat. A hatvanas években okozott Európa-szerte botrányokat Rolf Hochhuth protestáns német drámaíró drámája “A helytartó”. 2002-ben Costa Gavras politrendező készített filmet a 40 évvel ezelőtti darabból, amit már ebben az évben vetítenek Magyarországon “Ámen” címmel.

Írásunkban a vádak cáfolatával foglalkozunk, és kitérünk arra, mivel hívta ki Piusz pápa a nemzetközi zsidó és liberális médiavilág haragját. Tudjuk, hogy kényes kérdésekkel foglalkozunk, hiszen írásunkban akarva-akaratlanul is érintjük a holokauszt-tagadás mezsgyéjét, márpedig ennél nagyobb bűnt elképzelni mai világunkban nem lehet. Olyan ez, mint a gondolatbűnözés Orwell világában. Egyházunk (helyesebben szólva keresztény egyházaink), pedig az elmúlt években tanújelét adták, hogy irtóznak a legképtelenebb, leghazugabb vádak megválaszolásától is, egyszerűen nem veszik föl a kesztyűt. Hogy mi ennek az oka, az egy külön írás témája lehetne. Ezért nem lesz népszerű írásunk sem a klérus, sem a baloldali liberális média számára, de kényelmetlen lesz azoknak is, akik ma a kereszténységről, mint judeokereszténységről beszélnek, hiszen írásunk éppen azt bizonyítja, hogy a katolikus egyház, legalább is a közelmúltig, mindenfajta irányzattal, politikai hatalommal szemben megőrizte függetlenségét, szembeszállt a XX. század mindkét nagy irányzatával, a nemzetiszocializmussal és a kommunizmussal is, de kiállt az európai népek önrendelkezése mellett.

I. A sztori

1943-ban a fiatal jezsuita Riccardo Fontana tudomást szerez Kurt Gerstein SS-tiszttől, mi történik az elhurcolt zsidókkal, Cyklon B gázzal megsemmisítik őket. Fontanának lehetősége van a pápával beszélni, és kéri őt, vesse latba tekintélyét a zsidók érdekében, és egy formális kiátkozással állítsa le a zsidók megsemmisítését. A pápa azonban arra hivatkozik, hogy ő az egész emberiséget képviseli, és nem mondja ki a Fontanatól várt szavakat. Gondolatvilágát egyébként is beárnyékolják Hitler egyre fogyó győzelmi esélyei. Ez pedig Európa számára az egyház szempontjából a legrosszabbat hozhatja: a bolsevizmust. Evvel lezárja a témát, és áttér egy, egyháza és személye számára sokkal fontosabb témára: A Vatikánnak részesedése van olyan ipari üzemekben, amelyeket a szövetséges légibombázások valószínűleg le fognak rombolni. Tehát ezeket a részesedéseket idejekorán el kell adni, mégpedig épp a szövetségeseknek. Ha azok ezután lebombázzák ezeket az üzemeket, akkor a sajátjukat bombázzák le, a Vatikánnak már nincs oka aggódnia.

Fontana ezek után a római zsidók egy transzportjába vegyül, Auschwitzba szállítják, ahol gázkamrában hal meg. Tehát, amikor a pápának, Krisztus helytartójaként kellene viselkednie, ez a szegény, egyszerű kis pap lesz Krisztusnak igazi helytartója.

II. A dráma, illetve a film állításai és sugallatai, és ezek cáfolatai

1, Riccardo Fontana személye

Bár a filmet reklámozó médiák szívesen nevezik az alkotást dokumentarista filmnek, egyöntetűen hallgatják el, hogy Riccardo Fontana: fiktív, kitalált személy, ami alapjaiban rengeti meg az egész sztorit. Természetesen joga lehet Hochhuth-nak és Costa-Gavrasnak ilyen sztorit írni, de kötelességük lenne kiemelni, mik alapulnak műveikben tényeken, és mi a fikció. A filmet reklámozó propagandagépezet pedig pontosan ezt a kettőt keveri össze nagy igyekezettel.

2, Kurt Gerstein személye

Kurt Gerstein a német holokauszt-tanúk egyik legfurcsább alakja. Gerstein egészségügyi tiszt 1945 júliusában került francia fogságba és röviddel állítólagos öngyilkossága előtt egy szerfölött furcsa és értelmetlen vallomást tett. A francia nyelven tett vallomásban (amelyből hat, egymásnak részben ellentmondó változat létezik) többek között arról van szó, hogy a Belzec, Treblinka és Sobibor táborokban összesen 25 millió embert öltek meg gázkamrákban és egy dízelmotor kipufogógázaival. Itt egy részlet a Gerstein-vallomásból:

“Jól megtölteni, rendelte el Wirth hadnagy. A meztelen emberek egymás lábaira lépnek. 7-800 ember 25 m2-en 45 légköbméterben! Heckenholt kezeli a dízelmotort, amelynek kipufogógázainak kell a szerencsétleneket megölni. Heckenholt SS-tizedes igyekszik a dízelt beindítani. De nem ugrik be. Két óra és 40 perccel később – a stopper mérte – beindul a motor…”

Ennek a vallomásnak a szerzője nagyon igyekezett a Belzec-i, Treblinkai és Soibor-i tömeggyilkosságokat bebizonyítani, de ezen a helyen minden valóságérzéke elhagyta. Egy 25 m2-es helyiségbe talán befér 800 nyúl, de semmiképp sem 800 ember. És hogy hogyan élt túl több száz ember 2 óra és 40 percet egy hermetikusan lezárt helyiségben, ugyancsak rejtélyes. Mindenesetre nem lett volna szükség dízelmotorra, mert az emberek 10 percen belül megfulladtak volna. Arról már nem is beszélve, hogy a dízelmotor (a benzinmotorral ellentétben) konstrukciójánál fogva alkalmatlan a leírt módon való gyilkosságra: Túl sok oxigént bocsát ki.

Beszél továbbá Gerstein ampullákban történő hidrogén-cianid szállítmányokról, hidrogén-cianid gázzal folytatott tömeggyilkosságokról (Csak emlékeztetünk a ma hivatalos álláspontra: nem hidrogén-cianid gáz, hanem Zyklon B granulátum.

Állítja továbbá, hogy neki kellett konspiratív utakon hidrogén-cianidot beszerezni Günther Sturmbannführer számára (sic!), továbbá, hogy Auschwitzban úgy szokták a gyerekeket meggyilkolni, hogy hidrogén-cianiddal átitatott vattát tartottak orruk alá (sic!). Állítja továbbá, hogy Theresienstadtban az SD-kommandó szabadban végzett cianid-gázzal a zsidókkal (sic!)… Azaz: 1945 májusában, amikorra dátumozzák a vallomások keletkezését, még nem voltak koordinálva a holokauszt-legendák. Ez az oka annak, hogy a Gerstein-vallomások bár ott voltak Nürnberg vádlóinak asztalán, azok (egyes mellékleteket kivéve) soha nem kerültek felhasználásra.

Nos, ezek a vallomások tartalmazzák, hogy Gerstein már 1942-ben tájékoztatta a Berlini katolikus püspök szindikusát, Dr Wintert az általa tapasztaltakról.

Így néz ki tehát a fundamentum, amelyre a XII. Piusz pápa elleni vád épül: Egy bizonytalan eredetű, Kurt Gersteinnek tulajdonított, zagyvaságokat és nyilvánvaló, a mai történészek közül senki által nem vitatott valótlanságokat tartalmazó íráshalmaz 1945 május-júniusából tartalmaz néhány sort, a katolikus klérust befeketítendő. Bár egyértelmű a Gerstein-vallomásban leírtak képtelensége, mégis készpénznek veszik ezt Rolf Hochhuth is, és Saul Friedländer zsidó történész is, akik nemcsak Dr. Winter tájékoztatását tekintik valóságnak, hanem azt is, hogy ezek után természetesen a pápa is értesült a zsidókon elkövetett tömeggyilkosságról. Természetesen a háború után senki nem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon Dr. Winternek. Azt hisszük, további kommentár itt fölösleges.

Mai ismereteink szerint egyébként Gersteint vagy meggyilkolták furcsa vallomásainak megtétele után, hogy azokról ne beszélhessen, és ne keveredjen ellentmondásba egy esetleges szembesítésnél, vagy eleve francia fogvatartói készítették az egész „tanúvallomást” Gerstein nevében, őt pedig eltették láb alól.

Tanulságos ezek után megvizsgálni, ki is volt XII. Piusz pápa? A szokványos életrajz közlésétől eltekintünk, csak a pápa háború előtti és alatti politikai állásfoglalásaira szorítkozunk.

XI. Piusz pápa halála után 1939. március 1-én az első választási menetben megválasztották Pacelli bíborost. Történt mindez a német és olasz kormányok nyílt beavatkozási kísérlete ellenére, akiknek nem az volt a fontos, hogy ki legyen a pápa, hanem, hogy ki ne lehessen: Pacelli bíboros. Jól tudták miért. XI. Piusz 1938. évi német nyelvű “Mit brennender Sorge” kezdetű enciklikájának értelmi szerzője: Pacelli bíboros. (Az enciklika szokatlanul nyílt hangú leszámolás volt a nemzetiszocializmussal.) Politikai pápa volt. A viharos időkben nem félt egyértelmű, nyílt állásfoglalásokat tenni, amelyek nem szereztek neki barátokat sem az egyik, sem a másik oldalon. Egyetlen vezérelve volt: az igazság. Bár úgy vélte, vannak igazságos és igazságtalan háborúk, meg volt azonban győződve róla, politikai tárgyalásokkal és igazságos rendezéssel mindenféle háborút el lehet kerülni. Ezért fáradozott a végsőkig. Egy idézettel szeretnénk munkásságát jellemezni: “Tudomásom szerint még sohasem állt ki egyetlen pápa előtte ilyen határozottan a népközösség jogegysége és a nemzetközi jog korlátlan érvényesülése mellett és nem ítélte el olyan határozottan az állam abszolút szuverenitását, amely ezt az egységet megtöri, olyan határozottsággal, mint ő. Egy pápa sem követelte olyan határozottan ezen alapelvek logikus következményeként nemzetközi szervezetek létrehozását, amelyek a nemzetközi egyezmények betartását felügyelik, és, ha szükségessé válik, azok revízióját lehetővé teszik. Egy pápa sem követelte olyan határozottan a Föld gazdasági kincseinek igazságos elosztását, valamint a kisebbségek kulturális jogainak védelmét ezen nemzetközi szervezetek által. Nem volt még pápa előtte, aki olyan határozottan és gyakran szólított volna fel egy valóságos keresztes hadjáratra egy ilyen újrarendezésre, és hívta volna ehhez az összes keresztényt és minden jószándékú embert. És nem volt még pápa, aki ilyen behatóan követelte volna mindezeket.” (Msgr. Solages, A Toulouse-i Institut catholique, rektora)

Fentebb már utaltunk rá, XII. Piusz engesztelhetetlen ellensége volt a nemzetiszocializmusnak. Ezt bizonyítja 124, a német püspökökhöz intézett levele a háború alatt. Ezek a levelek, bár óvatosságra intenek, bátorítanak a nemzetiszocializmussal szembeni ellenállásra. Egyidejűleg tanúskodnak ezek a levelek a pápa béke iránti elkötelezettségéről, valamint gondoskodásáról a háború összes áldozatával szemben “Németországban és az egész világon, akár az egyház gyermekei, akár nem, külön megemlítve azokat a százezreket, akik származásuk vagy vallásuk miatt vannak halálos veszélyben vagy fokozatos elnyomorodásnak kitéve.”

A pápa részletes diplomáciai tevékenységének ismertetése meghaladná ennek az írásnak a kereteit. Írásunk végén utalunk néhány forrásmunkára, amelyek ezt is dokumentálják.

Idézzünk ezen a helyen néhány zsidó állásfoglalást a háború utáni időből:

Golda Meir izraeli külügyminiszter a zsidó nép nagy barátjának nevezte XII. Piuszt annak halálakor.

Pinchas Lapides zsidó történész a rendelkezésére álló archívumok és dokumentumok áttanulmányozása után arra a megállapításra jut, hogy a különféle szervezetek közül a Vatikán tett a legtöbbet a zaklatott és üldözött zsidókért. Több százezerre becsüli azon zsidók számát, akik a pápának köszönhetik megmenekülésüket az elhurcolástól.

Jellemző egyébként, hogy a zsidó vádaskodó hangok (Friedländer) akkor erősödtek föl, amikor a pápa már régen halott volt és nem tudott ezekre reagálni. Sajnos, furamód egybe esett ennek az időpontja a zsidók felé történő nagy vatikáni nyitással (zsinat, Nostra Aetate).

III. Fenti sorok után már csak egyetlen kérdésünk marad: Ha ez így van, akkor miért ez az engesztelhetetlen gyűlölet, ez a tömény rosszindulat?

A választ az alábbi kérdéskörök köré tudjuk csoportosítani. A pápa halálos bűnei mai bírálói szemében:

• Az első: Még 1939-ben is békét akart. Igazságtalannak tartotta az I. világháborút követő Versailles-i békeszerződéseket,olyan békét akart, amely minden érdekelt felet kielégített volna. Csak gondoljunk bele mai eszünkkel: 1939-ben hallgatnak rá a szembenálló felek, valahogy sikerül elkerülni a háborút. Van egy erős Németország. Hogy Hitlerrel vagy nélküle, az mellékes. Létrejön a Versailles-i szerződések revíziója. Magyarországhoz visszatérnek a magyar többségű területek. Nincs háború, nincs 50 millió halott, nincs 6 millió zsidó áldozat, nincsenek haláltáborok, NINCS HOLOKAUSZT. Ennél nagyobb bűnt elképzelni 2002-ben nem lehet.
• A második: Zolli, Róma főrabbija, közvetlen közelből érzékelte a pápa és a Vatikán gondoskodását és zsidómentő tevékenységét 1943-44-ben.

A németek ultimátumát (50 kg arany vagy 30 túsz átadása) a zsidó közösségnek nem sikerül teljesíteni 1943-ban. 35 kg aranyat sikerül összegyűjteni, a többit a római plébániák adják össze. Zolli tanúja volt annak, hogy 4447 zsidót – dacolva a németek életveszélyes fenyegetésével – 150 kolostorba és egyházi intézménybe rejtettek. A Vatikán területén és Castel Gondolfoban összesen 8000 személyt bújtattak. 1944 júniusában az amerikaiak felszabadították Rómát. 1945 február 17-én Róma főrabbija a S. Maria degli e Dei Martiri templomban ünnepélyes keretek között katolizál. A keresztségben XII. Piusz iránti tiszteletből az Eugenio nevet vette föl. Zolli megtérése óriási botrányt okozott zsidó körökben. Aki ismeri a cionista gondolkodást, tudja, milyen súlyú Zolli bűne. És ebben a bűnben szerintük ludas XII. Piusz is. (Itt szeretnénk hangsúlyozni, Zolli nem Piusz pápa miatt tért meg.) Hiszen hova vezetne ez a mentalitás? Igazságosság, jogegyenlőség, nincs antiszemitizmus, de van a nemzeti érdekek erős, öntudatos védelme. A legélesebb fegyvertől esnének el azok zsidó körök, amelyeknek lételemük az antiszemitizmus napirenden tartása.

Olvasóink érezhetik azonban, hogy a fenti két tény nem magyarázza meg teljes mértékben az alaptalan és érthetetlen vádaskodásokat. Kell lennie még valami egyéb magyarázatnak is. Ezt a következőkben tudjuk körvonalazni:

A mai fő vád Piusszal szemben az, hogy neki tudnia kellett volna a holokausztról, gázkamrákról, és mégsem emelte föl hangját ez ellen. Nos, ennek a gondolatmenetnek van némi valóságalapja. Hiszen emlékezzünk csak von Galen püspök (a münsteri oroszlán) esetére: Bár a nácik igyekeztek a gyógyíthatatlan betegek eutanizálását (T4 akció) a legnagyobb titokban tartani, ez kitudódott, a püspök nyilvánosan szót emelt ellene, mire a nácik sürgősen felhagytak az akcióval.

Tehát, két eshetőségünk van:

Vagy voltak gázkamrák, és akkor kellett róluk a pápának tudnia, és akkor jogosak a zsidó vádaskodások, hogy a pápának fel kellett volna emelnie a hangját,

vagy — a pápa azért nem szólt a gázkamrákról (mint ahogy sem Roosvelt, sem Churchill, sem De Gaulle), mert erről nem álltak rendelkezésére megalapozott hírforrások, aminek az az oka, hogy nem voltak gázkamrák.

Magyarul, a második esetben a zsidók saját holokauszt-propagandájuk foglyai. Voltak gázkamrák — állítják, ezért kellett volna róluk Piusznak tudnia, és hangját fölemelnie. És mivel ezt nem tette meg, ezért a parttalan gyűlöletkampány. Csak egészen mellékesen: Ismerve a pápa rendkívüli erőfeszítéseit a zsidók érdekében, lásd jelen írásunkat, teljességel logikátlan, hogy pont a legsúlyosabb dologról hallgatott volna.

A zsinat utáni Vatikán pedig hallgat az ügyben. Pedig egyetlen egy nyilatkozattal eldönthetné a kérdést: Igen, a pápának tudomása volt a gázkamrákról, de hallgatott, avagy: nem, a Vatikánt semmiféle gázkamrákra vonatkozó információ nem érte el, ezért hallgatott Piusz. Érdekes módon zsidó körök sem erőltetik egy ilyen állásfoglalás kiadását a Vatikán részéről.

De ami kijön, az figyelemreméltó. Egy jezsuita kutatóbizottság francia nyelven adta ki 12 kötetben sok éves kutatómunkájának eredményét a vatikáni archívumok átvizsgálásáról (Actes et Documents du Saint-Siege relatifs a la seconde guerre mondiale. Szerk. P. Blet-A. Martini-R. A. Graham – B. Schneider. Citta del Vaticano, Libr. Ed. Vaticana, 1965-1981, [„Akták és dokumentumok” c. forráskiadvány-sorozat]). Ebben egy szemernyi utalás nem található arra, hogy a holokausztról a háború alatt tudomása lett volna a Vatikánnak. A munka összefoglalása magyarul is megjelent (Pierre Blet: XII. Piusz és a második világháború a Vatikán levéltári anyagainak fényében, Szt. István Kiadó, 2004.)

Jelen írásunknak nem tárgya annak eldöntése, hogy a holokauszt megtörtént-e. Fel kívánjuk azonban hívni olvasóink figyelmét két műre:

Norman Finkelstein: A holokauszt-ipar

Anonymus: A tiltott igazság.

Mindkét mű megjelent Magyarországon, de ismereteink szerint az interneten is elérhető.

Egyetlen egy gondolat Rolf Hochhuthról, aki drámájával (A helytartó) Európa-szerte megalapozta, és az őt körülvevő hangos médiakampány segítségével a közgondolkodás részévé tette, milyen „bűnös” volt XII. Piusz.

Hochhuth protestáns származású, fiatal korában Hitlerjugend tag, névtelen drámaíró volt. Valamikor az ötvenes években rajongó kommunistává vált, a KGB beszervezte ügynöknek. A KGB ebben az időben indított egy lejárató akciót (fedőneve: Seat 12) a pápa ellen, melynek során titkos vatikáni dokumentumokhoz is hozzáfértek. Mivel ezek a dokumentumok valójában semmi konkrét terhelő anyagot nem nyújtottak Piusz ellen, a KGB — pótcselekvésként — Hochhuthot bízta meg a lejárató darab megírásával. A KGB ezen akcióját Pacepa, az 1978-ban átállt román hírszerző hozta nyilvánosságra, aki annak aktív szereplője volt.

Forrásmunkák:

— Paul Rassinier: A “helytartó” hadművelet (Opération Vicaire). Egy ateista hódolata (1965) Paul Rassinier maga is Buchenwald túlélője.

— Henri Roques: Kurt Gerstein “vallomásai”(1986). A szerző elemző tanulmányának megjelenése után egyetemi állását veszítette el.

— Pierre Blet SJ:A levéltárak bizonyságának ellenálló legenda. A XII. Piusz elleni ismételt vádak

(Megjelent a La Civilta Cattolica 1998. március 21-i számában, magyarul a Mérleg 1998. 3.számában [http://ourworld.compuserve.com/homepages/merleg/983ta1.htm]

(A forrásként megnevezett két könyv természetesen nem jelent meg ezidáig magyarul, Gavras filmjének sietős Magyarországi bemutatójával ellentétben.)

Bálint József (Írásom 2002-ben született. 2010-ben némileg módosítottam rajta.)