A szent inkvizíció: mítosz és valóság

Forrás: http://web.t-online.hu/kesz/jel/03_01/mitosz.html
Szerző: Marian T. HorvatA XX. századi gondolkodásmód számára ellentmondásnak tűnik a szentet és az inkvizíciót egy napon említeni. Nincs még egy ilyen téma, amiről ennyit írtak volna, vagy amit ennyiszer próbáltak volna tisztára mosni, mint a szent inkvizíciót. A modern mentalitás nehezen tud megérteni egy olyan intézményt, mint az inkvizíció, mivel az inkvizitórikus eljárás nem a XVIII. század folyamán, a nyugati kultúrában elterjedt liberális tanokon, pl. a gondolat szabadságán alapult. A mai gondolkodásmód számára nehéz a vallási meggyőződést objektívnek, a szabad, egyéni döntésen kívülállónak tekintenie. Mint ahogy a Katolikus Egyházat sem egy tökéletes, független társadalomnak látja, ahol az igaz hitet minden áron fenn kellene tartani.

A vallási intolerancia nem a középkor egyedülálló terméke: a múltban mindenütt, és mindig is úgy gondolták az emberek, hogy semmi sem háborítja jobban a közjót és a békét, mint a vallási széthúzás és a viszály. A középkorra a legnagyobb válságnak azt tekintették, ami a Latin Egyház egységét és biztonságát veszélyeztette, és ezért, ha a keresztény társadalom nem lép fel az eretnekek ellen minden rendelkezésére álló eszközzel, az nemcsak ostobaságnak, de Krisztus elárulásának is tűnt volna. A mai modern felfogás a világi államról, amely mindenfajta vallással szemben semleges, megbotránkoztatta volna a középkori elmét.
A mai ember nehezen érti meg az inkvizíció intézményét, mert elfeledkezett három tényről. Először is: a vallási meggyőződést már nem tekinti objektívnek, Isten ajándékának, s így a szabad, egyéni döntésen kívülállónak. Másodszor számára az Egyház már nem a tökéletes és független állam, amely szilárdan a tiszta és hiteles kinyilatkoztatáson alapul, s amelynek első és legfőbb feladata természetesen ennek az eredeti hitnek a makulátlan megtartása kell legyen. Az igaz hit megtartása úgy tűnik, magától értetődő volt a középkori ember számára. Az eretnekség, mivel a lelket támadta, veszélyesebb bűn volt, mint a gyilkosság, hiszen a lélek örök élete sokkal többet ért, mint a test halandó volta.
Végül: a mai ember már nem képes olyan társadalmat elképzelni, amely az Egyház és az állam szoros kapcsolatán alapul. Az egyházi hatalom elválaszthatatlanul egybefonódott a világival, nagyjából úgy, mint ahogy a lélek egybe van fonódva a testtel. Elképzelhetetlen lett volna két teljesen különálló részre szétválasztani őket. Az állam nem lehetett közömbös alattvalói lelki boldogulása iránt anélkül, hogy ne követne el árulást legfőbb uralkodója, a mi Urunk, Jézus Krisztus ellen. A XVI. századi vallási forradalom előtt ezek a nézetek minden keresztény számára magától értetődőek voltak.1Mint ahogy William Thomas Walsh a Characters of the Inquisition (Az Inkvizíció sajátosságai) című művében írja: a keresztény társadalomban az eretnekség elfojtása mind az egyházi, mind a világi hatalom részéről olyan régi, mint az egyistenhit. (A vallás nevében Mózes több embert öletett meg, mint Torquemada.)2 Az inkvizíció, mint különálló egyházi törvényszék, jóval későbbről származik. Történelmileg a római jog néhány elemét átvevő egyházi törvénykezés fejlődésének egy időszakában működött. A maga idejében semmiképpen sem úgy tekintettek rá, mint ahogy azt ma gondolják.3 Edward Peters mérföldkőnek számító írásában, az Inquisition-ben (Inkvizíció) rámutat arra, hogy az „inkvizíció” a XVI. század vallási és politikai vitáinak és konfliktusainak „kitalálmánya”. Csak később alkalmazták a XVII-XVIII. századi vallási tolerancia, valamint a filozófiai és politikai felvilágosodás indítékainak szolgálatára. Ez a folyamat, amely mindig is katolikus-ellenes, és általában spanyolellenes volt, egyetemessé vált. Így az inkvizíció végül minden olyan elnyomó vallás jelképe lett, amely ellenzi a szellem szabadságát, a politikai szabadságot és a filozófiai felvilágosodást.

Mítosz: A középkori inkvizíció a Katolikus Egyház által fenntartott, centralizált, mindent behálózó, teljhatalmú elnyomó szervezet volt.

Valóság: Az inkvizíció, mint egyedüli, teljhatalmú, félelmetes törvényszék, „amelynek ügynökei mindenütt a vallási igazság, az intellektuális és a politikai szabadság útjában álltak, mindaddig, míg a felvilágosult XIX. században meg nem döntötték”, a képzeleten kívül nem létezett. Az inkvizíció mítoszát „a XVI. századi spanyolellenes vallási reformerek”4 teremtették. Ez az elképzelés, amely mítoszok és legendák sokaságából állt össze, a XVI. századi nagyfokú vallásüldözés kontextusában öltött alakot. A propaganda célpontja, amely az inkvizíciót a protestantizmus elleni legjellegzetesebb és legveszélyesebb katolikus fegyvernek állította be, a legnagyobb európai hatalom, Spanyolország volt, amely magára vette a katolicizmus védelmezője szerepet. A későbbiekben – bármilyen vallásüldözés bírálatáról legyen is szó – ezt a terminust használták.
Valójában nem egy, monolitikus, hanem három különböző inkvizíció volt.

A középkori inkvizíció 1184-ben Dél-Franciaországban kezdődött válaszul a katharok eretnekségére, s a XIV. század végén, a szekta kihalásával szűnt meg. A modern kutatások meggyőzően mutatják, hogy nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy a középkori Európában az emberek az inkvizíciót a kormányzat centralizált intézményének tekintették volna. A kor pápáinak nem állt szándékában egy állandó törvényszéket felállítaniuk.5 Példának okáért, 1367-ig, amikor a domonkos Albericet Lombardiába küldték, a titulus inquisitor hereticae pravitatis meg sem jelenik.
IX. Gergely pápa az inkvizíciót nem egy különálló, független törvényszékként állította fel, hanem bírákat jelölt ki, akik a pápa nevében tanítóhivatali funkciókat láttak el. Ahol ők üléseztek, ott volt az inkvizíció. Az egyik legkárosabb, századokon át szőtt legenda a mindentudó és mindenható törvényszék képe, amelynek ujjai a föld minden sarkára elértek. Az inkvizítorok kis száma, s korlátozott hatáskörük messze megcáfolja az eltúlzott retorikát. A XIII. század végén egész Languedoc-ra (az albigens eretnekség egyik melegágya) kettő, Provence-ra kettő, s Franciaország többi részére négy-hat inkvizítor jutott.6
Ami azt a vádat illeti, hogy az inkvizíció a keresztény világban mindenütt jelenlevő testület volt, az inkvizíció nem is létezett Észak-Európában, Kelet-Európában, Skandináviában, vagy Angliában, Walesben, Írországban illetve Skóciában. A XIII. században a legtöbb eset a dél-franciaországi albigensek ellen irányult. Velencében 1289-ig létre sem jött, s a város levéltári iratai azt mutatják, hogy a szekuláris hatalom mindössze hatszor szabott ki halálos büntetést annak teljességében („in totu”).7

El Santo Oficio de la Santa Inquisition, ismertebb nevén a spanyol inkvizíció, 1478-ban állami intézményként alakult, hogy feltárja az igaz hit elleni eretnekséget és devianciát. Ferdinánd és Izabella azért is alapította, hogy megvédjék a megtérteket (conversos), az új keresztényeket, akik áldozatul estek a közméltatlankodásnak, előítéleteknek, félelmeknek és irigységnek.8 Fontos megjegyeznünk, hogy az inkvizíciónak csak a megkereszteltek felett volt hatalma, a nem megkereszteltek – hacsak nem a természet törvényeit szegték meg – nem estek a fegyelmi intézkedések hatálya alá.

Végezetül: a római Szent Hivatal (Sacrum Officium) 1542-ben alakult, s a három változat közül a legkevésbé aktív, ugyanakkor a legemberségesebb volt.9 John Tedeschi nemrég megjelentetett tanulmánya, The Prosecution of Heresy (Az eretnekség vádja), a római inkvizícióval, s annak XVI. század közepi újraszervezése után alkalmazott eljárásokkal foglalkozik; azt vizsgálja hogyan küzdött a hit megtartásáért, s az eretnekség gyökeres kiirtásáért. Tedeschi tanulmányának jelentősége abban áll, hogy olyan, a reneszánsz óta fennálló feltételezéseket dönt meg, mint pl. a római inkvizíció korrupciós volta, embertelen erőszakossága, igazságtalansága – feltételezések, amelyekkel Tedeschi terjedelmes munkája kezdetén maga is foglalkozott, azonban lassan rájött, hogy az inkvizíció nem volt „rögtönzött bíróság, kínzókamra, vagy olyan jogi labirintus, amelyből nincs menekvés”. Tedeschi rámutat arra, hogy az inkvizíciós eljárás védőügyvédet is biztosított. Továbbá a vádlottnak joga volt jogi tanácsot kérni, sőt hitelesített másolatot kapott az egész tárgyalás menetéről (a vád tanúinak feltűntetése nélkül), hogy felkészülhessen a válaszra. Ezzel szemben a kor világi törvényszékein a védőügyvédnek csak szertartásos szerepe volt, a bűnösnek nem volt joga jogi tanácshoz (1836-ig), az ellene felhozott bizonyítékokat csak a tárgyaláson ismertették, s védelmét ott helyben kellett ellátnia. Tedeschi arra a következtetésre jutott, hogy a római inkvizíció a korai modern európai jogtudomány szempontjából törvényes igazságot szolgáltatott, sőt „nem túlzás azt állítani, hogy több szempontból a Szent Hivatal a jogi reformok úttörője volt.”10

Mítosz: Az inkvizíció a katolikus Egyház által uralt középkori világ bigottságából, kegyetlenségéből, intoleranciájából fakadt.

Valóság: Az inkvizíció egy nyugodt, megfontolt, körültekintő kísérletből ered, amelynek célja az összhangnak, az egységnek olyan jogi eszközét létrehozni, amely kiküszöbölné a tömeg önfejűségét, indulatát, bigottságát. A középkori inkvizítorok nemcsak a teológiai, hanem a társadalmi veszélyek ellen is küzdöttek. Az inkvizíciót a XII. század végén Dél-Franciaországban alapították, válaszul az albigensek eretnekségére; ez a szekta különösen erős volt Lombardiában és Languedocban. Fontos kihangsúlyoznunk azt a társadalmi veszélyt, amelyet ez a csoport jelentett az egész társadalom számára, s amely nem pusztán a mai korban népszerű protestáns fundamentalizmus prototípusa volt. Az albigens elnevezés a kathar szekta központjának számító dél-franciaországi Albi városából ered. A katharok (a név a szekta követőinek görög elnevezésére utal: cathaaroi = tiszták) úgy tartották, hogy két istenség, egy materiális és gonosz, s egy immateriális és jó harcol az emberek lelkéért. Minden anyagi teremtmény gonosz, az ember kötelessége az, hogy ezt elkerülje, s elutasítsa azokat, akik ezt jónak tartják. Az Ószövetség Istenét, aki a gonosz világot teremtette, elutasították. A katharok által értelmezett Újszövetség11 szolgált útmutatóként ahhoz, hogy az ember megszabadítsa lelkét az anyagi dologtól, a testtől. Egy XIII. századi szaktekintély, Rainer Sacconi, így összegezte a katharok hitét:
„Minden kathar közös hite a következő:
Az ördög alkotta a világot, s mindazt, ami benne található. Valamint az Egyház minden szentsége, nevezetesen a vízzel való keresztség, s más szentségek, nem szolgálják az üdvösséget, nem Krisztus és az Ő Egyházának valódi szentségei, hanem hamisak, ördögiek a gonosz Egyházához tartoznak. A katharok általánosan elfogadott hite szerint a testi házasság mindig is halálos bűn volt, s az elkövetkezendő életben a törvényes házasság nem kisebb büntetést von maga után, mint a házasságtörés, vagy a vérfertőzés, sőt egyikért sem kaphat az elkövető szigorúbb büntetést. A katharok tagadják továbbá a test feltámadását. Úgy tartják, hogy húst, tojást vagy sajtot enni, még a legnagyobb szükség esetén is halálos bűn, mivel coitus útján nemződtek. Esküt tenni semmi esetben sem engedélyezett, következésképpen halálos bűn. Továbbá a világi hatóságok az eretnek gonosztevő megbüntetésével halálos bűnt követnek el. Valamint senki sem nyerheti el az üdvösséget, csak a felekezetén belül.”12
A katharok tehát a szentmisét bálványimádásnak, az Eucharisztiát ámításnak, a megváltást képtelenségnek tartották. Haláluk előtt a követők vigasztalásban (consolamentum) részesültek, az egyetlen engedélyezett szentségben, amely lehetővé tette a lélek számára, hogy megszabaduljon az anyagtól, s visszatérjen Istenhez. Éppen ezért fulladás, vagy koplalás általi öngyilkosság nem csak megengedett, de egyenesen dicséretre méltó is volt.
Azt tanítani, hogy a házasság gonosz, hogy mindenféle eskü tilos, hogy a vallási öngyilkosság jó, hogy az embernek nincs saját akarata, tehát a tetteiért nem felelős, hogy a világi hatalomnak nincs joga a bűnösöket megbüntetni, az országot fegyverrel megvédeni, a középkori társadalom gyökerét ért támadás volt. Példának okáért, az eskütétel egyszerű viszszautasítása aláásta volna az egész feudális rendszer jogrendszerét, amelyben a kimondott szónak éppen olyan, ha nem nagyobb súlya volt, mint az írottnak. Még Charles Henry Lea, egy, az inkvizícióval foglalkozó protestáns amatőr történész, aki keményen szemben áll a katolikus Egyházzal, is elismerte: „Ami az ortodoxiát okozta, okozta a haladást és a civilizációt. Ha a kathar szekta domináns lett volna, vagy egyenlő feltételekkel létezhetett volna, hatása végzetes lett volna.”13

Válaszul az északi franciák keménységére, gyakori brutalitására, amellyel az albigensek elleni keresztes hadjáratot folytatták, melyben sok eretneket szabályos tárgyalás vagy meghallgatás nélkül öltek meg, III. Ince olyan nyomozati eljárást hozott létre, amelynek célja a titkos szekták feltárása volt. A másik probléma, amivel a pápaságnak szembe kellett néznie, a laikusok azon hajlandósága volt, hogy az eretnekek ellen a legkomolyabban fellépjenek, nem törődve azok megtérésével, üdvösségével. A középkori intézmény igazi atyjának IX. Gergely pápát tartják, Szt. Ferenc és Szt. Domonkos barátját, aki az újonnan alapított kolduló szerzetesrendekhez fordult, hogy vállalják el az inkvizítorok veszélyes, fáradságos, s nem kívánt feladatát.
IX. Gergely pápa olyan rendkívüli törvényszéket hozott létre, amelynek az eretnekséggel vádolt személyek leleplezése és elítélése volt a feladata. Az albigensek előre nem látható dél-franciaországi térhódítása nyilván közrejátszott ebben. Az Egyháznak Észak-Franciaországban is szembe kellett néznie a szórványosan előforduló tömeges erőszakkal, amelynek gyakran ártatlanok estek áldozatul. Az eretnekek máglyán való elégetése is feltételezhetően egy meghonosodott szokás erejének volt köszönhető. A pápát szintén nyugtalanították a Németországból jövő hírek, egy titkos társaságról, a luciferániusokról szóló jelentések, melynek meghatározott szertartásai profanizálták a Szent Ostyát. 14
Világi síkon a pápa félelmetes erővel állt szemben; II Frigyes császárral, az állítólag „modern” és „liberális” Hohen-staufen uralkodóval, aki teljesen nyilvánvalóan közömbös volt az Egyház lelki gazdagsága iránt, s állandóan szemben állt a pápasággal. A csak nevében keresztény uralkodót, II. Frigyest, erősen befolyásolták az asztrológusok s a muzulmán szokások (háremet tartott); két keresztes háborút vezetett, s kétszer közösítették ki. Már 1224 márciusában elrendelte, hogy a Lombardiában bűnösnek talált eretnekeket elevenen égessék el (az ókori Római Birodalomban felségsértésért járt ez a büntetés), vagy kisebb büntetésként a nyelvüket tépjék ki. Gergely pápa attól tartva, hogy Frigyes nemcsak eretnekeket, hanem személyes ellenségeit is elégetteti, megpróbált a probléma kezelésére megfontoltabb módszert keresni.
1233-ban IX. Gergely pápa megtalálta a maga megoldását: a lincselő törvényt a kolduló ferencesek és domonkosok által vezetett szabályos jogi eljárás váltotta fel. Speciálisan az eretnekek leleplezésére, illetve megtérítésére képzett vizsgálók és bírók voltak, akik szegénységi fogadalmuk folytán védelmet élveztek az irigységtől, a megvesztegetéstől, és elkötelezték magukat az igazság szolgálatára.
Az első dolog tehát, amit a kolduló inkvizícióról meg kell jegyeznünk, hogy létrejötte egy határozott szükségre adandó válasz volt. Az eretnekség esetében jogot, rendszert vezetett be, sőt pártatlanságot ott, ahol a politikai féltékenység elégtételének, a személyes rosszindulatnak, a közutálatnak határtalan tere volt. Ha olyan történésszel találkozunk, aki az inkvizíció bevezetését a „jogelmélet előrelépésének” tartja, ebben az értelemben kell értenünk.15
Az Inquisitio szó nyomozást jelent, s ez volt a pápa érdeke is: valódi nyomozás, törvényes eljárás a nyílt lincselés, a tömeg irracionális érzelmei és a személyes bosszú által fűtött tettek helyett.
A második dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy a kolduló szerzetesrendeknek a hit integritásának megőrzése éppúgy feladata volt, mint a társadalom biztonságának megvédése. Ha az eretnekség eme áradatával nem tudtak volna szembeszállni, az a nyugati kereszténység összeomlásához vezetett volna. Az egész történelem folyamán az egyik legsikeresebb törvényszék volt, amelynek sikerült az albigensek társadalom-ellenes mérgét teljesen kiirtania, s így Európa morális egységét további háromszáz évig megőriznie.

Mítosz: Az inkvizíció borzalmas eljárásai igazságtalanok, kegyetlenek, embertelenek és barbárok voltak. Az inkvizíció tűz fölött megsütötte áldozatainak lábát, befalazta őket, hogy az örökkévalóság után sóvárogjanak, kalapáccsal törte össze csontjaikat, kerékbe törve megnyúzta őket.

Valóság: Az ellenállhatatlan gótikus fikció ellenére a bizonyítékok egészen más következtetés levonására késztetnek bennünket. Az inkvizíció folyamatáról pápai bullák egész sorozata és más hiteles okmányok számolnak be, de legfőképpen olyan formulárékon és kézikönyveken keresztül ismerhetjük meg, mint amilyeneket Szt. Raymond Penaforte (c.1180-1275), a nagy spanyol kánonjogász, és Bernard Gui (1261-1331), a XIV. század elejének legünnepeltebb inkvizítora készített. Az inkvizítorok természetesen vallatók voltak, de mindemellett teológiai szakértők is, akik lelkiismeretesen betartották a szabályokat és követték az utasításokat, s akiket elbocsátottak és megbüntettek, ha nem viseltettek tisztelettel az igazság iránt. Amikor például 1223-ban Bourger-i Robert ujjongva bejelentette, hogy célja az eretnekek megégetése és nem azok megtérítése, IX. Gergely pápa azonnal felfüggesztette és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.16
Az inkvizíciós eljárások meglepően igazságosak, sőt elnézőek voltak. A kor más európai törvényszékeivel ellentétben egész felvilágosultnak tűnnek. A folyamat az Egyház híveinek egybehívásával kezdődött, az inkvizítor fennkölt prédikációt mondott, az Edit de foi-t. Minden eretneknek előre kellett mennie bevallania a bűnét. Ez az idő a „kegyelem ideje” volt, amely 15-30 napon át tartott, s amely idő alatt a vétkesnek nem volt mitől tartania, hiszen ígéretet kapott arra, hogy bűne bevallása és a megfelelő büntetés után újra bebocsáttatik a hívők közösségébe. Bernard Gui szerint a kegyelemnek ez az ideje a legüdvösebb és legértékesebb intézmény volt, mely által sokan megbékéltek,17 hiszen az eljárás elsődleges célja az eretnek Isten kegyelmébe való visszavezetése volt, csak kitartó konokság esetén lettek az Egyházból kitagadva, s a kevésbé irgalmas állam gondjaira bízva. Az inkvizíció elsődlegesen és legfőképpen bűnbánati és térítő hivatal, nem pedig büntető törvényszék volt. Ha ezt nem látjuk tisztán, az inkvizíció értelmetlen, céltalan borzalomnak tűnhet. Elméletben a bűnös, és nem a bűnöző állt az inkvizítor előtt. Ha az elveszett bárány visszatért a nyájba, az inkvizítor sikeres volt, ha nem, és az eretnek Isten elleni nyílt lázadásban halt meg, az inkvizítor küldetése kudarcba fulladt.
A kegyelemnek ezen ideje alatt a hívőket kötelezték, hogy teljes körű információt nyújtsanak az inkvizítornak minden általuk ismert eretnekről. Amennyiben az inkvizítor úgy találta, hogy kellő alapja van az illető elleni eljárás megindításához, idézést küldtek neki, hogy egy megadott napon jelenjen meg az inkvizítor előtt, mindig mellékelve az inkvizítor által ellene felhozott bizonyítékok írásos ismertetését. Végezetül hivatalos elfogatóparancs kiadására került sor. Ha a vádlott nem jelent meg, ami csak ritkán fordult elő, kiközösítetté, száműzötté vált, azaz csak kiátkozás terhe mellett nyújthatott neki bárki menedéket, adhatott neki élelmet.
Habár a tanúk nevét a vádlott előtt titokban tartották, hogy a hamis vádaktól megvédhesse magát, személyes ellenfeleiről részletes listát adhatott. Ezáltal bizonyos ellene tett vallomásokat meggyőzően megsemmisíthetett. Joga volt felsőbb hatóságokhoz, ha kellett a pápához fellebbeznie.18 A vádlott utolsó előnye az volt, hogy a hamis tanúkat könyörtelenül megbüntették. Bernard Gui például leír egy olyan esetet, amelyben egy apa hamisan eretnekséggel vádolta a fiát. A fiú ártatlanságára hamar fény derült, az apát letartóztatták, és életfogytiglani börtönre ítélték.
1264-ben IV. Orbán további intézkedése folytán az inkvizítornak be kellett mutatnia a vádlott ellen felhozott bizonyítékokat a periti vagy bona viri testületnek, s meg kellett várnia annak véleményét, mielőtt ítéletét meghozta volna. Többé-kevésbé esküdtszéki minőségében a csoport 30, 50, sőt, akár 80 tagból is állhatott, s az inkvizítor személyes felelősségének enyhítését szolgálta. Fontos ismételten hangsúlyoznunk, hogy ez egy egyházi bíróság volt, amely nem formált és nem is gyakorolt jogot a hívőkön kívül, azaz a meggyőződéses hitetleneken és a zsidókon. Csak azok estek a középkori inkvizíció igazságszolgáltatása alá, akik előbb keresztény hitre tértek, majd ezt követően tértek vissza korábbi vallásukhoz.19
A kínzást IV. Ince pápa engedélyezte először az 1252. május 15-én kiadott Ad exstirpanda bullájában azzal a megszorítással, hogy az nem veszélyeztetheti a vádlott életét, nem okozhatja végtagjának elvesztését, s csak egyszer és abban az esetben alkalmazható, ha a vádlottat sokrétű, kétségtelen bizonyítékok alapján gyakorlatilag már elítélték. Mai tudósok által írt némely objektív tanulmány amellett érvel, hogy a középkori inkvizíciós eljárásban a kínzás gyakorlatilag ismeretlen volt. Bernard Gui, Toulouse 6 éven át működő inkvizítorának naplója szerint, aki több, mint 600 eretneket hallgatott ki, kínzást egyetlen egy esetben alkalmaztak. Az 1307. és 1323. között lejegyzett 930 ítélet esetében (és érdemes megjegyeznünk, hogy a feljegyzéseket civil bíróságoktól választott, fizetett írnokok lelkiismeretesen készítették), a vádlottak többségét börtönbüntetésre, a kereszt viselésére, és vezeklésre ítélték. Mindössze 42 esetben lettek a világi hatalomra bízva, s elégetve.20
Az inkvizíció brutalitásáról szóló legendákat, a börtönbüntetésre ítéltek, s a világi hatalom által máglyán elégetettek számát figyelembe véve, az évek során erősen eltúlozták.
Professzor Yves Dossat a fennmaradt nyilvántartások és az elérhető dokumentumok tanulmányozása után úgy becsülte, hogy 1245-1246. között a toulouse-i egyházmegyében 5000 embert hallgattak ki, ezek közül 945 esetben találták a vádlottat eretnekségben, vagy abban való érintettség okán bűnösnek. Habár 105 embert börtönbüntetésre ítéltek, a többi 840 kisebb büntetést kapott. Az összes elérhető adat alapos elemzése után Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a XIII. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe. Sőt, az inkvizítor gyakran csökkentette a büntetés mértékét, vagy átváltoztatta azokat.21 A különböző történetek által részletezett égetések nagy száma okmányokkal nem igazolható, a későbbi századok katolikusellenes propagandájának szándékos kitalációja. Az egyre gyarapodó bizonyítékok alapján biztonsággal kijelenthetjük, hogy a Szent Hivatal egyedülállóan magas szinten – jóval magasabb szinten, mint a kortárs világi törvényszékek – őrizte meg mindenre kiterjedő feddhetetlenségét.

Mítosz: A spanyol inkvizíció volt az, amely felülmúlt minden barbárságot, zsarnoki és kegyetlen gyakorlatával az egész társadalmat terrorizálta.

Valóság: 1994. november 6-án a londoni BBC adásában, „A spanyol inkvizíció mítosza” című dokumentumfilmjében hihetetlen tanúvallomás hangzott el ezen állítások cáfolatára. Történészek ismerték el, hogy „ez a kép hamis. Ez egy 400 évvel ezelőtt elterjesztett ferdítés, amelyet mind a mai napig elfogadnak. A spanyol inkvizíció 300 éves történelmében minden egyes esetnek saját dossziéja volt.” Ezeket a dossziékat most összegyűjtötték, s végre először alaposan áttanulmányozták. Professzor Henry Kamen, aki szakértője a témának, nyíltan elismerte, hogy ezek az iratok részletesek, kimerítőek, és a spanyol inkvizícióról egészen más képet mutatnak.
Ezt a propagandát a protestáns ellenszenv táplálta a Katolikus Egyház és a Habsburg dinasztia hatalmas vezetője, V. Károly szent római császár ellen, aki Európa legerősebb hadserege felett rendelkezett. Félelmeik különösen az 1547-es mülburgi csata után erősödtek, ahol Károly gyakorlatilag megsemmisítette ellenfeleit.22 II. Fülöp spanyol trónra lépése, s elszánt protestánsellenessége csak felszította ezeket a félelmeket. Amint azt Fülöp római nagykövetének írt 1566-os levelében olvashatjuk:
„Biztosíthatja Őszentségét, hogy inkább elvesztem minden birodalmamat, s ha volna, száz életemet, mintsem a vallás, vagy Isten szolgálata kárt szenvedjen. Mert nem tervezem, s nem is vágyom eretnekek vezetője lenni.”23
Míg azonban a spanyolok a csatatéren gyakran diadalmaskodtak, a propagandaháborúban inkább megalázott vesztesek voltak. Nem védekeztek a spanyol kegyetlenség és barbárság legendája ellen, amelyet azért találtak ki, hogy Európa a holland protestáns felkeléssel szimpatizáljon. A cél elérése érdekében az inkvizíció bemocskolása tűnt a legtermészetesebb eszköznek.
A XVI. század óta rengeteg pamfletet és brosúrát írtak – túl sokat és borzalmast, hogy itt most felsoroljuk őket. Elég csak néhányat megemlíteni: Orániai Vilmos bocsánatkérése, amelyet 1581-ben a francia hugenotta Pierre Loyseleur de Villiers írt, az elmúlt negyven év összes inkvizíció-ellenes propagandáját egy olyan politikai iratba zárta, amely „szentesítette” a holland felkelést. 1567-ben Renaldo González Montano kiadta Sanctae Inquisitionis Hispanicae Artes aliquot detectae ac palam traductae című művét, amelyet hamarosan Nyugat-Európa főbb nyelveire lefordítottak és széles körben terjesztettek. Ez döntően hozzájárult ahhoz, ami később „Fekete Legendaként” vált ismertté, amely az inkvizíciót a kínzókamrák szörnyűségével társította.24 Hasonló leírásokat más protestáns írók is hosszasan taglaltak, mint például a XIX. században Ingram Cobain tiszteletes, aki a kínzás egyik képzelt eszközét a következőképpen ábrázolta: egy gyönyörű ember nagyságú baba, amely ezer késsel vágta fel áldozatát, ha azt arra kényszerítették, hogy megölelje. A mítoszt megteremtették és hatalmas méreteket öltött, az irodalmi képtelenségektől kezdve útleírásokon, szabadkőműves elbeszéléseken, szatírákon (Voltaire, Zaupser), színdarabokon és operákon (Schiller, Verdi), valamint történelmi regényeken (Victor Hugo) át a későbbi századok rémregényeivel bezárólag.25
Ami a kínzást illeti, Professzor Kamen nemrégiben azt állította, hogy „valójában az inkvizíció nagyon ritkán alkalmazott kínzást. Valenciában az általam vizsgált 7000 eset mindössze két százalékánál fordult elő a kínzás bármiféle formája, s az sem tartott 15 percnél tovább. Egyetlenegy esetben sem találtam jelét annak, hogy valakit kettőnél többször kínoztak volna.” Professzor Jaime Conterras egyetértett: „A spanyol inkvizíciót a többi törvényszékkel összehasonlítva úgy találtuk, hogy a spanyol inkvizíció lényegesen kevesebbszer alkalmazott kínzást. Ha a spanyol inkvizíciót más országok törvényszékeivel hasonlítjuk össze, a kínzás terén a spanyol inkvizíció gyakorlatilag tiszta.”26
Ugyanezen időszak alatt Európa többi részén a borzalmas fizikai kegyetlenség megszokott dolog volt. Angliában köztéri bokrok megrongálásáért, vadorzásért, egy nő zsebkendőjének ellopásáért, vagy öngyilkossági kísérletért halálbüntetés járt. Franciaországban, aki bárányt lopott, kibelezték. VIII. Henrik uralkodása alatt a mérgező bevett büntetése katlanban való megfőzése volt. Még 1837-ben is Angliában egy év alatt 437 személyt végeztek ki különböző bűnökért, s a Reform Bill elfogadásáig hamisításért, pénzhamisításért, lótolvajlásért, rablásért, a postával való összeütközésért és szentségtörésért halál járt.27 Világos, hogy nagy körültekintéssel kell eljárnunk, ha a spanyol inkvizíciót a fizikai kegyetlenség és az érzéketlen durvaság sajátos vádjaival illetjük.
A spanyol inkvizíció határtalan hatalmáról és felügyeletéről szóló mítosz szintén alaptalannak bizonyult. A XIV. századi Spanyolországban az inkvizíciót húsz törvényszékre osztották, melyek mindegyikének a hatásköre többezer négyzetmérföld volt. Mégis csak egy-két inkvizítor és néhány adminisztrátor dolgozott az egyes bíróságokon. Professzor Kamen megjegyezte: „Ezeknek az inkvizítoroknak nem volt erejük a társadalmat úgy ellenőrizni, ahogy azt a történészek elképzelték. Nem volt hatalmuk, nem ez volt a feladatuk, s nem volt semmiféle eszközük hozzá. Ennek a képnek az erőltetésével olyan eszközt adtunk a kezükbe, ami sohasem létezett.”28
Valójában részben az inkvizíciónak a néppel való korlátozott kapcsolata volt az egyik oka annak, hogy a spanyolok nem viselkedtek ellenségesen velük szemben. A nagyobb városokat kivéve a többi település tíz, sőt volt hogy csak százévente egyszer látott inkvizítort. Az egyik ok, amiért az emberek az inkvizíciót támogatták, az pont az volt, hogy nagyon ritkán találkoztak vele, s még kevesebbszer hallottak róla. Kamen megjegyzi, hogy a történelem minden periódusában erős kritikai és ellenzéki feljegyzéseket találhatunk. Mégis, az inkvizíciós iratok először Llorente, majd Henry Charles Lea általi kivizsgálását alapul véve a tudósok elkövették azt a hibát, hogy az inkvizíciót a spanyol kultúrától és társadalomtól elszigetelten tanulmányozták, mintha az a vallásban, a politikában, a kultúrában és a gazdaságban központi szerepet játszott volna, s bárminemű szembenállás vagy kritika tilos lett volna.29 Ezt a nézetet támasztja alá Menendez y Pelayo szatírája azokról, akik Spanyolország minden bajáért a törvényszéket okolták:
„Miért nem volt Spanyolországban ipar? Az inkvizíció miatt. Miért lusták a spanyolok? Az inkvizíció miatt. Miért vannak bikaviadalok Spanyolországban? Az inkvizíció miatt. Miért sziesztáznak a spanyolok? Az inkvizíció miatt.”30
Az inkvizíció nem tehető felelőssé „a spanyol műveltség és irodalom dekadenciájáért” jelenti ki Peters ünnepelt, objektív tanulmányában, az Inkvizícióban, a protestáns történész Charles Lea és a katolikus Lord Acton állításai ellenére. „Az 1559-es Index váratlan csapása után, amely elsősorban a népies jámborság ellen irányult”, állítja Peters „a spanyol irodalom ellen nem indult több támadás, s száz spanyol íróból egynek sem volt konfliktusa az inkvizícióval. Sőt, az 1558-59-es intézkedések után Spanyolországban, egy minden más európai nemzetnél kiterjedtebb világi ismereteken alapuló, továbbra is aktív intellektuális élet folyt.” 31
Egy utolsó és legfontosabb mítoszt kell még megvizsgálnunk.

Mítosz: Az ember szabadabb és boldogabb, ha az állam vagy a nemzet nem tesz hivatalos nyilatkozatot egyetlen igaz vallás érdekében sem. Ezért tehát az igazi haladás az állam és Egyház szétválasztásában áll.

Valóság: Ez a kérdés kritikus pontja. Ennek legdinamikusabb eleme, leglényegesebb pontja az emberi léleknek a valláshoz és a filozófiához való hozzáállása. Hogy ezt a választ teljesen megértsük, szükséges néhány feltevést tennünk.
A katolikus történelemfelfogás azon a tényen alapul, hogy a Tízparancsolat az emberi viselkedés alapvető normája, amely a természeti törvényekkel összhangban van. Azért, hogy az embert gyengeségében megsegítse, irányítsa, vezesse, saját rosszra való hajlamától és az eredendő bűnből származó hibáktól megőrizze, Jézus Krisztus tévedhetetlen Tanítóhivatalt (Magisterium) adott az Egyháznak, hogy a nemzeteket tanítsa és vezesse. Az Egyház eme Tanítóhivatalának elfogadása a hit gyümölcse. Hit nélkül az ember nem lenne képes kitartóan ismerni és teljes egészében gyakorolni a Tízparancsolatot.
Következésképpen, amint az ember a kegyelem sugalmazására, az erények gyakorlásával a kegyelem rendjébe emeli magát, a természeti törvények alapvető és változatlan elveivel összhangban álló kultúrát, politikai, társadalmi és gazdasági rendet alakít ki. Az így kialakult szokásokat és ezt a kultúrát együttesen keresztény civilizációnak nevezhetjük. Továbbá, a nemzetek és a népek csak a keresztény civilizáció keretén belül, a kegyelemmel való kapcsolat által és a hit igazságain keresztül valósíthatják meg a tökéletes civilizációt, a civilizációt, amely a természeti törvényekkel tökéletes harmóniában áll.

Az embernek tehát szilárd meggyőződése kell legyen, hogy a Katolikus Egyház Isten egyetlen igaz Egyháza, és annak valódi egyetemes Tanítóhivatala tévedhetetlen. Ezért a katolikus hitet ismernie, megvallania és gyakorolnia kell.

Felmerül a kérdés, történelmileg ez a keresztény civilizáció mikor létezett. A válasz lehet, hogy megdöbbentő, sőt sokak számára talán irritáló is. Volt idő, amikor az emberiség nagy része ismerte a tökéletesség eme ideálját, ismerte, és őszintén, odaadóan haladt felé. Ez a korszak, amelyet a kereszténység aranykorának is neveznek, a XII-XIII. század időszaka, amikor Európában az Egyház befolyása csúcsán volt. A keresztény alapelvek sem előtte, sem azóta nem látott módon uralták a társadalmi viszonyokat, s a keresztény állam ekkor állt a legközelebb teljes kibontakozásához. XIII. Leó a következőképpen utalt erre a korszakra Immortale Dei (1885) enciklikájában:
„Volt idő, amikor az evangélium filozófiája vezérelte az államokat. Ebben a korszakban a keresztény bölcsesség befolyása és annak isteni bölcsessége átjárta az emberek törvényeit, intézményeit, szokásait, a civil társadalom minden osztályát és viszonyát. A Jézus Krisztus által alapított vallás szilárdan állt minden őt megillető méltóságában, virágzott mindenütt, hála az uralkodók pártfogásának és az elöljárók legitim védelmének. Ezen időszakban a papság és a birodalom boldog egyetértésben és a jó hivatalok baráti kölcsönösségében kapcsolódott össze. Az így szerveződött civil társadalom minden várakozást felülmúló gyümölcsöt termett, emléke megmarad és tovább él, s ellenségének semmiféle mesterkedése sem tudja azt elrontani és elhomályosítani.”

A katolikus társadalom leírása mindenekelőtt egy helyes elképzelést foglal magában arról, hogy az Egyház és a világi társadalom közti kapcsolatnak milyennek kell lennie. Az államnak elvben kötelessége a katolikus hit igazságát hivatalosan megvallania, és ennek következtében az eretnekek működését és térítő tevékenységét megakadályoznia. Mert nemcsak az Egyház, de az egész társadalom lelkünk üdvösségére teremtetett, amint azt Aquinói Szt. Tamás meggyőzően állítja De Regimine Principum című művében. Ebben Szt. Tamás megmutatja, hogy minden Isten által teremtett dolog feltétlenül lelkünk üdvösségére teremtetett és kétségtelenül megszentelésünk eszköze kell, hogy legyen. Az emberek maguk is egymás üdvösségére teremtettek, ezért élnek társadalomban. Ennélfogva mind az egyházi, mind a világi társadalomnak elő kell segítenie az ember létének elsődleges célját, örökkévaló lelkének üdvösségét.
A társadalom eme magyarázata magában foglalja az értékek hierarchiáját, ahol is a szellemi értékek értékesebbek, mint az anyagiak. A Summa Theologica-ban (II, II, ii, 3), például, Szt. Tamás megjegyzi, ha igazságos egy hamisítót halálra ítélni, akkor egyenesen szükségszerű halálra ítélni azokat, akik egy még nagyobb bűnt, a hit meghamisítását követték el. Hiszen az örök üdvösség fontosabb, mint a világi tulajdon, s a közösség jóléte fontosabb, mint az egyéné.
Napjaink liberális szelleme számára ezek az állítások fájdalmas következményekkel járnak. Hiszen ha az állam kijelenti, hogy egyetlen vallás az igaz vallás, akkor elvben köteles az eretnek szekták elterjedését megakadályozni. Magától értetődő, hogy a katolikus társadalomban az állam legmagasabb rendeltetése a katolikus Egyház elismerése, annak védelme, szolgálata, törvényeinek alkalmazása. Egy katolikus társadalomban a pápának minden, az Egyházat érintő dolog felett indirekt hatalma van. Ily módon a pápa minden világi hatalom fölé emelkedik. Ha az állam feje eretnek, a pápának joga van megfosztani őt trónjától, mint ahogy azt a franciaországi IV. Henrik, a jogos francia trónkövetelő esetében tette. Más szavakkal, eretneknek nincs joga katolikus országot vezetni.

Főtisztelendő Denis Fahey írja The Kingship of Christ (Krisztus királysága) című művében: a középkorban az állam eleget tett azon kötelezettségének, hogy az Isten által alapított vallást, a katolikus vallást, amelyen keresztül Őt akarata szerint csodáljuk és imádjuk, megvallja. Amikor a katolikusok a nem katolikusok inkvizícióval kapcsolatos kifogásaira válaszolnak, úgy tűnik, megfeledkeznek a rend korábbi alapelvéről, amely a középkori társadalmat vezérelte. Ha az állam kijelenti egy vallásról, hogy az az igaz vallás, akkor elvi kötelessége az eretnekség és az eretnek szekták elterjedésének a megakadályozása. A liberális mentalitásnak ezen kötelezettséget a legnehezebb elfogadnia. Az eretnekség azért volt bűn, mert az állam a katolikus vallást annak ismerte el, ami objektíven az: az egyetlen Isten által alapított igaz vallás, és nem egy egyszerű, ideiglenes, ma létező, holnapra elenyésző rendelkezés.
Krisztus királyságának társadalmi alapelveiről Denis Fahey tisztelendő a következőket mondja: „Az igazság az, hogy az állam akkoriban megértette a fennálló világban elrendelt társadalmi szerkezet alapelveit, és hogy az inkvizíciót pont azért hozták létre, hogy megvédje a világ befolyását a rend felett, a rendetlenségre uszítók ellen. Isten szándéka szerint ugyanezen elv szolgál mintául az elkövetkezendő korok új dolgaihoz, körülményeihez. A társadalmilag szerveződött, Urunk által megváltott világi ember nem lesz olyan, mint amilyennek Isten szánta, hacsak nem fogadja el a természetfeletti, a nemzetek felett álló katolikus Egyházat. A modern világ elfordult a rendtől, és most bűnhődik hitehagyásáért és zűrzavaráért. Ezt a nagy igazságot egyértelműen ki kell jelentenünk, hogy elmélyülhessen benső életünk, amellyel Krisztus királyságát ünnepeljük. Határtalanul jobb a teljes igazságért megküzdeni, mintsem látszólagos győzelmet aratni annak lefarigcsálásával.”32
A szent inkvizíció nevének befeketítése nyilvánvalóan gyökereket talált ebben a széles körben elterjedt irányzatban, a katolikus társadalmi rend ezen alapelveinek „lefarigcsálásában”, még az Egyház elöljárói körében is. Míg alapjában a szent inkvizíció problémáját filozófiai szinten kell megvizsgálnunk, nem fér kétség ahhoz, hogy évszázadokon keresztül az „inkvizíció” a tényekhez képest aránytalanul nagy méreteket öltött. A mítosz-készítő eljárást a reformáció alatt protestáns propagandisták tollforgatói kezdték el azáltal, hogy az inkvizíciót Róma gonoszságának egy újabb példájaként festették le. Munkáikban a törvényszéket az intolerancia legfőbb eszközének mutatták be. Azt állították, hogy bárhol, ahol a katolicizmus diadalmaskodott, nem csak a vallási, de a polgári szabadságot is elnyomták. Eme értelmezés szerint a reformáció szabadította ki az emberi szellemet a sötétség és a babona béklyójából. Az erre irányuló propaganda rendkívüli mértékben hatásosnak bizonyult.
Azonban, ahogy az elmúlt évtized tudósai elkezdték a levéltári iratok vizsgálatát, tanulmányaik azt mutatják, hogy az igazság érdekében az inkvizíciót valódi méreteire kell redukálnunk. Jelentőségét erősen el lehet túlozni, ha a felvilágosodás, a romantika és az azt követő liberalizmus propagandistái és filozófiái által bemutatott, jórészt alaptalan elképzelésekre támaszkodunk. Ezek az írók, még Lord Acton is, hamisan azt feltételezték, hogy az inkvizíció része volt a nyilvánvaló intolerancia és kegyetlenség egy speciális filozófiájának. Valójában a társadalomnak volt a terméke, amelyet szolgált. Összegezve, mindazon objektív katolikus gondolkodó, aki a liberalizmus és korunk modernizmusának hibái ellen küzd, és aki csodálattal tekint a Hit korának szellemére és szokásaira, egészséges csodálattal nézhet a szent inkvizícióra.

 

• [1] A lutheránus eszmény, amelyet az 1648-as westphaliai békében fogadtak el, minden protestáns állam számára engedélyezte, hogy az állam egy minisztériumaként maga szervezze meg saját vallási formáját. Denis Fahey tisztelendő szerint ez a „béke a világ katolikus rendjének a temetését jelentette. A Keresztény és a Polgár Luther általi különválasztása előkészítette az utat az állam istenítéséhez, mely a modern időkben valósult meg, és a protestáns társadalom szociális befolyása megkönnyítette a modern közéleti ember megjelenését, aki magánemberként lehet katolikus, ugyanakkor közéleti emberként protestáns istentiszteleten képviselteti magát, sőt alkalmanként rész is vesz rajtuk.” The Kingship of Christ, 3. kiadás, (Palmdale, Ca: 1990), 40-41.
• [2](Rockford, III: 1987), x-xi.
• [3]1230-ra gyökeres változás állt be a jogi gondolkodás és eljárás terén Nyugat-Európa nagy részén, amely magában foglalta a római jog által ösztönzött inquisitio (nyomozati) eljárás bevezetését, s amelyet több szempontból is a kor joggyakorlatának modernizációjának tekinthetünk. Edward Peters, Inquisition, (New York, London: 1988) 52-57.
• [4]Peters, Inquisition 231,3
• [5]Kieckhefer rámutatott arra, hogy középkori szövegösszefüggésben helytelen lenne az inkvizícióról még akár csak beszélni is. A források maguk azt mutatják, hogy az inkvizítorikus eljárás regionális és helyi intézmé-nyesítése részleges és igen gyenge volt, attól függően, hogy az adott inkvizítornak milyen ajánlása és szervezői hatalma volt, és hogy az adott időben és helyen milyen konkrét lépésekre volt szükség. Richard Kieckhefer, „The Office of Inquisition and Medieval Heresy: The Transition from Personal to Institutional Jurisdiction,” in Journal of Ecclesiastical History, 46 (1995. Január), 59; Kieckhefer, Repression of Heresy in Medieval Germany, Philadelphia-Liverpool: 1979, 5.
• [6]A. L. Maycock, The Inquisition from its Establishment to the Great Schism (New York: 1969), 117.
• [7]Ibid, 100
• [8]Történtek incidensek a csőcselék erőszakossága folytán 1449-ben Toledóban, polgárfelkelés 1470-ben Valladolidban, és három évvel később három conversost gyilkoltak meg Jaénban és Cordobában. Minden esetben az erőszak közvetlen eszköze a csőcselék volt. Henry Kamen, Inquisition and Society in Spain, (Bloomington, Ind.: 1985) 30-31.
• [9]A XVIII. századra a Szent Hivatal Kongregációjának a pápai államon kívül gyakorlatilag nem volt hatalma, befolyása. Legfőbb feladata a klérus és a könyvek cenzúrázása volt, amely részben fedte az Index Kongregációjá-nak feladatkörét. 1809-1814 a pápa Itáliából való száműzetése alatt, a működését szüneteltették, azt követően hatalmát csökkentve indították újra. 1965-ben VI. Pál pápa a nevét Hittani Szent Kongregációra változtatta, 1966-ban pedig megszüntette az Indexet.
• [10]The Prosecution of Heresy: Collected Studies on The Inquisition in Early Modern Italy, Medieval and Renaissance Texts and Studies Vol. 78, (Binghampton, NY: 1991), XI-XIV, 7-9.
• [11]Albert Clement Shannon részletes magyarázattal szolgál a katharok hitét és a század vége felé írott albigens tanulmányok egyikéből vett bibliai bizonyítékaikat illetően. Például annak bizonyítására, hogy az ember a gonosztól származik, a katharok János 8,44-et idézték: „A te apád a gonosz” és 1János 3,8-at: „Az ember, aki bűnt követ el, a gonosz gyermeke.” in The Medieval Inquisition, (Washington D.C.: 1983) 2-19.
• [12]Rainerius Sacconi, Summa, fordította Walter L. Wakefield és Austin P. Evans, Heresies of the High Middle Ages, (New York: 1969), 330.
• [13]H. C. Lea, A History of The Inquisition in the Middle Ages, Vol. I, (New York: 1906-08), 1064.
• [14]Maycock, The Inquisition. 77, 52-53; Walsh, Characters of the Inquisition, 41-3.
• [15]Gustav Schnürer, Kirche und Kultur in Mittelalter, (Paderborn, 1926), II, 434
• [16]Maycock, The Inquisition, 128-29.
• [17]1323-ban az inkvizítor Bernard Gui (igazságtalanul becsmérelve Umberto Eco: A rózsa neve című regényében) megalkotta a Practica officii inquisitionis heretice pravitatis-t, egy kidolgozott és kiegyensúlyozott inkvizi-tórikus kézikönyvet. Az inkvizítorok doktrínája és eljárása éppúgy a teológiából és a kánonjogból ered, mint az egyházatyák, a zsinat és a pápák korai munkái. Peters, Inquisition, 60-64.
• [18]A fellebbvitel nyilvánvaló tilalma ellenére IX. Gergely, és utóda IV. Ince is ismételten foglalkoztak a panasztevők fellebbezésével, s az igazságtalan döntéseket érvénytelenítették. Úgy tűnik, az egész időszakon át a jogorvoslatért való folyamodás megtalálta az útját Rómáig. Valójában a rég elfelejtett Jusztinianus-féle kódex rendelkezéseit mintául véve, az inkvizíciós folyamaton keresztül az Egyház a fellebbviteli eljárást a középkori törvényszéki eljárás körébe hozta, minthogy a helyi, feudális, földesúri bíróságokon a fellebbezés egyáltalán nem volt jellemző. Az egyházi igazságszolgáltatási rendszer sikere a világi uralkodókra is hatott, akik végül a maguk által újjászervezett, központosított törvényszéki rendsze-rükben a fellebbvitelt általános eljárásként alkalmazták. Shannon, The Medieval Inquisition, 139-40.
• [19]Hamilton, Inquisition, 150-51, 130-33, 140-41.
• [20]Ibid., 160
• [21]Ives Dossat, Les Crises de l’inquisition toulousaine au XIIIe siecle (1233-1273), Bordeaux: Impriimerie Biere, 1959, 247-268.
• [22]Kamen, The Spanish Inquisition, 252-54
• [23]Peters, Inquisition, 131.
• [24]Foxe, The Book of Martyrs, London: 1863, 1060; Peters, Inquisition, 133; Kamen, The Spanish Inquisition, 254; Peters, Inquisition, 152-4.
• [25]Részletesebben arról, hogy a mítosz miként alakult az irodalomban l. Peters, Inquisition, 152-262.
• [26]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
• [27]Maycock, The Inquisition 41, 259.
• [28]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
• [29]Kamen, The Spanish Inquisition, 257-58.
• [30]La Ciencia Espanola, Madrid 1953, 102-3.
• [31]Peters, 260-61.
• [32]Kingship of Christ according to the Principles of St. Thomas Aquinas, (Palmdale, Ca: 1931, 1990 rep.) 38.

(A tanulmány eredeti címe: Marian T. HORVAT, „The Holy Inquisition: Myth and Reality”, in Catholic Family News, vol. 5, no. 3, (March 1998) p. 1, 21-26.)
Marian T. Horvat a középkori történelem doktora.