Hogyan befolyásolták a zsidók a II. Vatikáni Zsinat előtt és alatt a katolikus közgondolkodást?

A zsinat legfontosabb dokumentuma, a ’Nostre Aetate’ keletkezésének háttere

I. Zsinati előkészületek

II. Gerhart Rieger

III. Jules Isaac

IV. Abraham Heshcel

V. A ’Nostra Aetate’ elfogadása

VI. A dokumentum következményei

I. Zsinati előkészületek

A zsidóság kétezer éve nem tudott megbékülni avval a gondolattal, hogy a Jézus személyében eljött Messiás nem csak a zsidóságnak, hanem minden embernek a megváltója. Ennek alátámasztására ajánljuk olvasóinknak, ismerkedjenek meg a következő XX. századi zsidó gondolkodók műveivel: Jehouda, De Rabi, Benamozegh, Memmi, Martin Buber, Elie Faure és Jules Isaac.

Így érthetővé válik, ha a XX. század második felére megerősödött zsidóság feszült figyelemmel kísérte a katolikus egyház minden rezdülését. A próbálkozás a katolikus egyház zsidó befolyásolására új lendületet kapott a II. Világháború végével, amikor az egész világ elé tárhatták, hova vezet az antiszemitizmus: gázkamrák, népirtás. És a már akkor működő zsidó médiagépezet összes regiszterén azt sulykolta, azt szuggerálta, hogy ez az antiszemitizmus a keresztény antijudaizmusból ered. Hogy Hitler mozgalmának megerősödését Kun Béla és Szamuely, valamint az ő német megfelelőik tombolása (Levin és társai a Bajor Tanácsköztársaság alatt), a zsidó pénzügyi panamák, az I. Világháború alatti romboló zsidó befolyás alapozták meg, nem pedig Aranyszájú Szent János, valamint János evangélista írásainak olvasása, ezt a Zsidó Világkongresszus vezetői és a prominens európai zsidók nem akarták, és a mai napig nem akarják látni, vagy legalább is úgy tesznek. A zsidó médiagépezet ugyancsak igyekezett összezavarni, hogy ha az egyház a zsidókról szólt, akkor nem a származás szerinti zsidókat értette ez alatt, hanem a talmudista vallás követőit.

Ahogy folytak csöndben a zsinati előkészületek, úgy jöttek létre ártalmatlannak és jószándékúnak tűnő kezdeményezések a zsidó-keresztény kapcsolatok elmélyítésére. Ilyen szervezkedés példái voltak a franciaországi zsidó-keresztény baráti társaságok (amitié judeo-chrétienne) vagy ezek megfelelő szervezetei az USA-ban, Németországban. A közhiedelemmel ellentétben már XII. Pius pontifikátusa alatt is fölmerült egy általános zsinat szükségességének gondolata, de a pápa környezete rábeszélte Piuszt, hagyja ezt a munkát utódjára.

 

XXIII. János pápa 1959 februárjában, nem egészen négy hónappal megválasztása után bejelentette a zsinat összehívását. Innentől fogva katolikus oldalon teljes gőzzel folytak az előkészületek a zsinatra, zsidó oldalon pedig arra, hogy alapvetően megváltoztassák a katolikus egyház zsidókkal kapcsolatos eddigi tanítását.

Az eseményekben három zsidó személy vitte a főszerepet: Gerhart Riegner, Jules Isaac és Abraham Heschel.

Vatikáni oldalról a kulcsszerepet Augustin Bea bíboros játszotta. Őt bízta meg a pápa 1960 szeptemberében egy zsidókkal foglalkozó különálló zsinati szövegtervezet elkészítésére.

Természetesen zsidó oldalon publicisták, újságírók összehangolt akciója támogatta az ügyet, és a Vatikánban is komoly támogatói voltak Bea bíboros mellett annak, hogy új alapokra helyezzék az egyház zsidókhoz való viszonyulását.

Az alábbiakban ismertetjük ennek a három személynek munkásságát, szerepüket a ’Nostra Aetate’ zsinati dokumentum létrejöttében, valamint a dokumentum kiadásához vezető, színfalak mögött történt eseményeket.

II. Gerhart Riegner (1911-2001) 1939-ben lett a Zsidó Világkongresszus igazgatója, majd 1965-ben annak főtitkára. Visszaemlékezéseiben írja le, milyen lépések történtek részéről a Vatikánnal kapcsolatban. Könyvének címe: „Ne jamais désepérer” (1999) = „Sohasem kétségbe esni”.

Az alábbiakban idézünk visszaemlékezéseiből.

• „Amikor tudomást szereztünk a zsinat tervéről, elhatároztuk, hogy rávesszük az egyházat, helyezze teljesen új alapokra a zsidókkal való kapcsolatát… Egyik fő célom volt, az egyház szerepét kiküszöbölni, mint az antiszemitizmus forrását.”
• Riegner megjegyzi, hogy 1964-ben tombolt a harc a Vatikánon belül, a konzervatív erőket ellenségnek nevezi.
• Riegner 1963-ben listát készít Bea bíboros segítségével a Vatikán mérvadó személyiségeiről, akiket aztán zsidó barátaival a közvélemény elől elrejtve fölkeres. Ily módon került sor találkozókra Suenens, Döpfner, Lercaro bíborosokkal. Ha kényesnek ítéltek meg egy kérdést (pl. misszió a zsidók között), akkor megírattak egy teológiai cikket egy teológussal, majd gondoskodtak annak publikálásáról különböző teológiai kiadványokban. A reakciótól tették függővé a további lépéseket.
• Riegner régóta ápolt kapcsolatokat olyan katolikus személyekkel, akik a zsinat idejére maghatározó pozícióba kerültek. Ilyenek voltak: Küng, Liénart, Cushing, Elchinger, Seper. Ezeket a kapcsolatait kiválóan tudta használni a zsinat alatt.
• Riegner a ‘Nostra Aetate’ c. dekrétumot tartja a legfontosabb zsinati dokumentumnak. „Ha a dokumentumot komolyan veszik, azt jelenti, hogy az egyházatyákkal kezdődő teológiát elvetik, és valami új jön a helyére. Az egyház nem fog igényt tartani hagyományos álláspontjára, hogy helyettesíti a zsidó népet. A klasszikus szubsztitúciós teóriát elvetik.”
• Riegner elmondja továbbá, ő vette rá Bea-t, hogy a zsidókkal való kapcsolatok ne a Keresztény Egység titkárságán keresztül folyjanak. Amikor Bea közölte vele a kijelölt vatikáni felelős nevét, Riegner utalt rá, hogy az illető írt néhány „antiszemita” cikket a múltban. Bea néhány nap alatt elintézte a pápánál, hogy más kapja a funkciót.
• A Katolikus-Zsidó Iroda először csak nem nyilvánosan működött. Ismét csak Riegner volt az, aki kapcsolatain keresztül elérte, hogy 1974-ben hivatalosan is bejelentsék a Katolikus-Zsidó Kapcsolatok Nemzetközi Bizottsága megalakulását.
• Zsidó befolyásra változtatta meg VI. Pál pápa tervezett homíliáját Edit Stein boldoggáavatása alkalmából.
• A Vasfüggöny leomlása után 1991-ben az európai püspökök szinódust hívtak össze „Európa újraevangelizálása” témában. Ugyancsak Riegner volt az, aki Martini bíboroson keresztül elérte, hogy a Vatikán kiadott dokumentumában már azt mondja, az „Újraevangelizáció nem a régi Európa restaurációját jelenti… Különösen fontos a vallások közti párbeszéd, mindenekelőtt idősebb testvéreinkkel, a zsidósággal, akiknek hite, kultúrája az európai humanitás fejlődésének alkotó eleme.”

III. A másik zsidó személy, aki döntő befolyást gyakorolt a zsinatra, Jules Isaac (1877-1963) volt.

Isaac franciaországi zsidó történelemtanár volt. A II. Világháború alatt a Gestapo letartóztatta családját. A letartóztatásból csak fia tért haza, felesége és leánya meghaltak. Míg Riegnerről elmondható, hogy általános zsidó érdekeket képviselt, addig Isaac kifejezetten keresztényellenes művek egész sorát publikálta a háború után. Műveinek alapüzenete: A kereszténység a felelős az antiszemitizmusért, amely a nemzetiszocializmusba torkollott. Ezt csak úgy lehet orvosolni, ha a kereszténység lemond saját lényeges hittételeiről. Mindamellett tagja volt az abban a korban Franciaországban elterjedt Amitié Judéo-Chrétienne = Zsidó-Keresztény Baráti Társaságnak.

XII. Piusz fogadta őt ugyan, de tartózkodó volt vele szemben. Vele ellentétben utódja, XXIII. János pápa nemcsak hogy melegen fogadta, hanem szoros kapcsolatokat ápolt vele, illetve Bea bíboroshoz irányította a további kapcsolattartás miatt. Bea bíboros alapította meg az „Egyház kapcsolata a zsidósággal” vatikáni munkacsoportot. Ebben a csoportban alakították ki később a ‘Nostra Aetate’ szövegét.

Mit kívánt Isaac a zsinattól? 

• 1, Minden rasszista, vallásos és nemzeti diszkrimináció elítélését és megszüntetését.
• 2, A zsidókat érintő liturgikus szövegek, különösen a nagypénteki könyörgés módosítását, legfőképp a perfidi Judaei = hűtlen, hitszegő zsidók kifejezés törlését. [Isaacnak ez a kívánsága a zsinattól függetlenül, annak összehívása előtt teljesült. A kifejezést az 1959.5.19-én kiadott dekrétummal törölték.]
• 3, Ki kell jelenteni, hogy a zsidók semmilyen módon nem felelősek Jézus halálában. Az egész emberiség a felelős.
• 4, Törölni vagy ki kell hagyni az evangéliumoknak azon részeit (passió), melyek diszkriminálók a zsidók számára, mindenekelőtt Máté evangéliumából, akit Jules Isaac hazugnak és hamisítónak nevezett.
• 5, Az egyház jelentse ki, hogy egyedül felelős mindenért a 2000 éves látens háborúban a zsidók és a másik oldalon az egyház és az egész világ között.
• 6, Az egyház ígérje meg, hogy az alázat, bűnbánat és bocsánatkérés nyilvános aktusában megváltoztatja eddigi álláspontját a zsidókkal kapcsolatban. Továbbá, hogy mindent megtesz, hogy az eddigi igazságtalanságokat jóvátegye hittan tanításában és tanaiban Jules Isaac útmutatása alapján.

A nyílt szemtelenség, valamint az evangéliumok, illetve az egyházatyák elleni harca ellenére Jules Isaac hatalmas pártfogókra talált a Vatikán modern prelátusai sorából. Aix-en-Provence püspöke, Msgr. Provenchéres bíboros egy 1965-ös, a ’Nostra Aetaete’ dekrétumról tartott összejövetelen kijelentette, a zsinati séma annak megvalósítása, amiről ő már 1945-ben beszélgetett Isaac-kal. Magyarul: A ’Nostra Aetate’ (egyik) értelmi szerzője a gátlástalanul keresztényellenes Jules Isaac.

IV. Míg az említett két személynek közvetlen bejárása volt a Vatikánba, Abraham Heschel rabbi (1907-1972) az amerikai püspöki karon, a zsidó kézben lévő nagy befolyású médiákon gyakorolt nyomást a Vatikánra, de természetesen ő is többször találkozott Bea bíborossal.

Bea bíboros 1962 augusztusában interjút adott a Jewish Chronicle zsidó lapnak. Ebben határozottan kijelentette, az egyháznak szándékában áll a zsinaton az antiszemitizmust elítélni. Az első zsinati ülésszak után Bea a zsidó szervezetekkel való egyeztetésre használta az időt.

Abraham Heschel rabbival berlini egyetemi éveik óta ismerték egymást.

Heschel közreműködött az AJC (American Jewish Comitee) egy kiadványának elkészítésében „A zsidók ábrázolása a katolikus tanításban” címmel.

Heschel azt követelte a Vatikántól, hagyjanak föl és ítéljék el azt a gondolatot, hogy a zsidóknak el kell fogadniuk Jézust, mint Isten fiát, hogy üdvözülhessenek. Heschel ezt prozelitizmusnak, prozelitává tételnek nevezte.

Követelte továbbá, az egyház ne tekintse többé a zsidóságot Istentől elvetett (más szóhasználatban: elátkozott) népnek. Ez a szó, hogy átkozott, Máté evangéliuma 27,26 versének zsidó értelmezéséből ered. Egyedül Máténál szerepel, hogy a zsidók azt mondják a magát mentegető Pilátusnak: „az ő vére rajtunk és fiainkon.”

Követelte továbbá, a zsinat deklarálja, hogy az egyház nem akarja a zsidókat megtéríteni.

Mindeközben Bea amerikai tárgyalópartnerei a B’nai B’rith zsidó egyesülettől igyekeztek elterelni a figyelmet arról, hogy Jézus el nem fogadása a zsidók szuverén döntése volt, ehelyett azon voltak, hogy az egyház változtassa meg evvel kapcsolatos álláspontját.

Követelték továbbá, hogy az egyház töröljön liturgiájából minden passzust, amelyet ők antiszemitának tartanak.

Természetesen képtelenség volt egy ilyen követelés teljesítése.
Gyakorlatilag az egész János-evangélium és az Apostolok Cselekedete a Krisztust Megváltóként elfogadó és a Krisztust elutasító zsidók közötti konfliktusról szól.

Mivel ezek a szövegek

1, minden katolikus liturgia központi részét képzik,
2, számtalan összehasonlítás tartalmaznak az Új Izrael, azaz a Katolikus Egyház, és a régi Izrael között, amelyet Jézus annak vaksága és a Megváltónak saját akaratából történő elutasítása miatt elvetett, elképzelhetetlen volt, miféle dialógus születhetne e téren zsidóság és Vatikán között.

Azok a kisebbségbe szorult zsinati erők, akik ennek alapján semmiféle dekrétumot nem akartak kiadni, azt állították, hogy a zsidóknak egészen más motívumaik vannak a dialógust illetően.

1963. március 31-én egy fekete limuzin vitte Bea bíborost a new yorki Plaza hotelből néhány sarokkal arrébb az AJC irodájába, ahol egy modern szanhedrin fogadta. Természetesen a találkozót titokban tartották, mi a Look magazin 1966. január 25-i számából tudunk róla. A téma az egyház tanítása volt a zsidókon lévő átokról, valamint arról, hogy a zsidókat Istengyilkossággal vádolják. Bea beszédében visszautasította ezeket a vádakat. Megjegyezte továbbá, hibás az a felfogás, mely szerint az antiszemitizmus fő okát csak a vallásos forrásokban, pl. az evangéliumokban kell keresni. A vallási okokat csak ürügyül szokták felhozni egyéb okok elfedésére, mondta Bea. [Hogy részletezte-e ezeket az egyéb okokat, és mi volt a rabbik reakciója erre, nincs róla tudomásunk.] A megbeszélés eredményeképp a zsidók két lobbistát bíztak meg érdekeik képviseletével a Vatikánnál; Joseph Lichtent, a B’nai B’rith keretében működő Rágalmazásellenes Ligától, [Anti Defamation League, ADL], valamint Zachariah Shustert az Amerikai Zsidó Bizottságtól [American Jewish Committee, AJC].

A Vatikánra gyakorolt nyomás további fokozása érdekében 1963. február 20-án óriási média-hírverés mellett Nyugat-Berlinben bemutatták Rolf Hochhuth: A helytartó c. drámáját. [Írásunk a darabról itt.] A darab bűnös tétlenséggel vádolta XII. Piuszt, aki hallgatásával hozzájárult a zsidók deportálásához, noha egy hangosan kimondott szóval azt megakadályozhatta volna. A berlini bemutató után több európai városban is műsorra tűzték a darabot. Giovanni Battista milanoi érsek, a későbbi VI. Pál pápa hangosan tiltakozott a darab rágalmazásai ellen. A Vatikánban tudták, hogy a darab terjesztése és finanszírozása mögött Erwin Piscator zsidó kommunista, és az említett két lobbista áll. Bea helyettese, a konvertita zsidó Msgr. Oesterreicher, tekintettel a dialógusra, kútmérgezéssel vádolta az AJC-t és  ADL-t a darab finanszírozása miatt. „A zsidó szervezeteknek félreérthetetlenül el kell határolódniuk a ‚Helytartótól’” – írta az ‚America’ nevű jezsuita lapban – „különben nem töltik be hivatásukat.”

A sajtó természetesen figyelmen kívül hagyta Oesterreicher figyelmeztetését, és épp ellenkezőleg, mindent megtett XII. Piusz befeketítésére – így akarván üzenni a következő pápának (XXIII. János haldoklott): Ha az új pápa nem mint egy másik XII. Piusz akar a történelembe bemenni, aki hallgatásában lesz vétkes, jól teszi, ha a zsidó kérdéssel foglalkozó dekrétumot a zsidó kívánságoknak megfelelően adja ki.

Amitől Oesterreicher óvott, bekövetkezett. A zsidó irányítású, hihetetlen erős médiakampány ellenreakciót szült. A befolyásos konzervatív Ciognani bíboros úgy vélekedett, nem érdeke az egyháznak dekrétumot kiadni a zsidókérdésről. Bea erre úgy reagált, már biztosította a zsidókat, hogy meg fog születni egy megfelelő dokumentum, és ha nem tartják be az ígéretet, ezt az egyház hamisságának fogják betudni. A konzervatívok növekvő ellenállására azt mondta továbbá, „ő az elmúlt három évben a várakozás klímáját teremtette meg, nemcsak a világ zsidóságának körében, hanem Amerika és Németország pluralista társadalmaiban, amely várakozásnak meg kell felelni [O’Connell: A zsidó lobbi és a II. Vatikáni Zsinat]. A zsidó Vatikán-lobbi nem fogadná el a zsinat nemleges válaszát, és ki kell elégíteni kívánságait.”

A zsidó kampány persze nem 1963-ban kezdődött, hanem az 1950-es években, és ezt olyan nevek fémjelzik, mint Francois Mauriac, Francoise Cousteix-Drohocki és Jules Isaac.

1963 június 3-án meghalt XXIII. János és Montinit választották utódjának. VI. Pál megörökölte elődjétől a kusza zsidókérdést. Tudatában volt a zsidó elvárásoknak, és a konzervatívok ellenállásának is. A zsinat következő ülésszaka 1963 szeptember 20-án kezdődött. Az izraeli követ november 2-án felhívta a pápát, hogy érdeklődjön a zsidókkal foglalkozó dokumentum esélyeiről. Erre föl hozta elő VI. Pál az izraeli út tervét. Úgy gondolta, Izrael felértékelése csökkenti a zsidók csalódottságát. De a zsidó lobbi nem volt hajlandó elfogadni a dokumentum elnapolását. Zsidó szemszögből a második ülésszak teljes csőd volt. Így a világsajtóban folytatódott a zsidó médiakampány, az egyház rágalmazása. Más zsidó személyek (Fritz Becker, World Jewish Congress) a csendes diplomácia módszereivel harcoltak. Világszerte újabb és újabb városokban tartották meg „A Helytartó” ősbemutatóját. Azon felmérgesedve, hogy a II. ülésszak a zsidó dekrétumról való szavazás nélkül ért véget, a zsidó lobbi azt követelte az amerikai püspöki kartól, hogy gyakoroljon nyomást a Pontifexre, hogy járuljon hozzá a zsidókról szóló dekrétum kiadásához. A püspöki kar ellenállt a nyomásnak, legalább is nyilvánosan sohasem kereste a pápát, hogy kiadja a dokumentumot. „A pápára nem lehet nyomást gyakorolni.” – mondta egy amerikai bíboros.

A zsidó médiakampány viszont kényszerűen ellenreakciót szült az egyházon belül. Kiadtak egy, az egyház hagyományos álláspontját képviselő brossurát, Bernardus: „A zsidók és a zsinat a Szentírás fényében” címmel. Ezt követte az „Összeesküvése az egyház ellen” c. kiadvány.

A progresszívok eközben vasárnap esti, a New York Times által szervezett és finanszírozott összejöveteleiken egyeztették taktikájukat.

Nem mehetünk itt el szó nélkül Malachi Martin (1921-1999) neve mellett. Martin egy ír jezsuita szerzetes volt, aki kérte fölmentését szerzetesi fogadalma alól. Bea stábjában dolgozott. A zsinat alatt belső forrásokra hivatkozva adta tovább értesüléseit Amerikába, és ezt a tevékenységét gazdagon honorálták. Ha Martin valamilyen ügyet akart egy bizonyos irányba befolyásolni, akkor hamis belső információkat továbbított a sajtónak. Ugyancsak abban az időben jelent meg Michael Serafian álnéven „The pilgrim = A zarándok” c. könyve, melynek üzenete a keresztény bűntudat erősítése a zsidókkal szemben elkövetett bűnök miatt. Később több regényt írt a vatikáni viszonyokról (Vatican, Windswept House). Ezekben regény formában számol be a színfalak mögötti vatikáni történésekről, ami igen kényelmes megoldás, lévén, hogy senki nem kérhet rajta számon semmit, hiszen mindig hivatkozhat arra, hogy ő csak regényt írt. Beszámolt többek között a Vatikánon belüli sátánizmusról. 1990-ben adták ki magyarul is a „Kiforgatott katolicizmus” c. brossurát, mely a vele készült interjúkat fűzi egybe. 1999-ben halt meg, a halál oka sztrók volt, egyesek szerint meggyilkolták.

1964 júniusában Cushing bíboros létrehozott egy találkozót Heschel rabbi és VI. Pál pápa között. Heschel minden köntörfalazás nélkül kategorikusan követelte a Vatikántól, tiltsák meg a próbálkozást, hogy zsidókat térítsenek meg, ami ellentmondásban volt az egyház kétezer éves hagyományával. Mivel a pápát láthatóan irritálta Heschel stílusa, Shuster zsidó lobbista beszélgetés közben francia nyelvre váltott, ami kizárta Heschelt a további párbeszédből.

A konzervatív tábor jóval felindultabb volt Heschel szemtelen javaslatától, mint a pápa. Az AJC elhatárolódott Heschel kijelentésétől, a konzervatívok viszont az egész amerikai püspöki kart tartották a zsidók lakájainak. Ráadásul, mintha csak a konzervatív tábort akarná igazolni, Cushing azt kérte, hogy a zsidók istengyilkosságának törlése ismét kerüljön bele a kiadandó dokumentumba, Steven Leven San Antonio-i püspök pedig megismételte Heschel követelését a zsidók közti misszió tiltására.

Egy epizód, amely jól megvilágítja Heschel mozgatórugóit:
A ’Nostra Aetate’ kiadása előtt kiszivárgott a sajtóba egy olyan tervezet, amely nem tartalmazta a zsidók térítésének Heschel által óhajtott tilalmát. Ez úgy földühítette Heschelt, hogy írt egy vezércikket a New York Times-ban és a Time magazinban. Ebben Heschel így fogalmazott: „Amint ismételten kijelentettem a Vatikán vezető képviselőinek: Kész vagyok Auschwitzba menni, ha a megtérés vagy halál közt kell választanom.”

Egy későbbi alkalommal, a Ma’ariv számára adott interjúja során a következőképp magyarázta meg fenti kijelentését: A Ma’ariv riporternője, Geula Cohen, korábbi Stern-banda terrorista, azt mondta Heschelnek: büszke rá, hogy Heschel ezt mondta, bár ő másképp fogalmazott volna. Ő a keresztényeket küldte volna Auschwitzba, ha csak keresztényként élhetett volna.
Heschel válasza: „Nos, ha direkt azt mondtam volna, hogy a keresztények nácik, nevetségesen hatott volna. Ezért fogalmaztam úgy. Vannak, akik a testüket akarják támadni. Én a lelküket akarom megtámadni. Ma már nincsenek vallási háborúk. Ehelyett dialógus van. Nemde a dialógus vágya a gyöngeség jele?”

Íme, itt van az „idősebb testvérekkel való párbeszédnek” a tényleges oka: A rabbinikus háborút nem puskával és bombával vívják, hanem „párbeszéddel.”

Végülis a zsidó követelések az ellenkező hatást érték el.

V. A ’Nostra Aetate’ elfogadása

A zsinat harmadik ülésszakát 1964. őszén nyitották meg. November 19-én elfogadtak egy dokumentumot a zsidókról, amely olyan mértékben magán viselt a zsidó befolyásolás jegyeit, hogy sokan a hagyományos katolikus tanítás föladásának tekintették. A zsidók ujjongtak a szavazás eredményén, de örömük csak rövid ideig tartott. VI. Pál pápa személyesen döntött úgy, hogy nem adja ki a dokumentumot.

A tény, hogy a püspökök nagy része az elfogadás mellett szavazott, a konzervatívokat újabb kampányra sarkallta. Az alapkérdés a következő volt:

A mai zsidók az Ószövetség népe, vagy Hollywood sztárkultuszának, a pánszexualizmusnak, a freudi pszichoanalízisnek a forrása, amely végeredményben veszélyt jelentett a katolikus erkölcsi alapokra.

A pápa döntése után a dokumentumot visszaküldték az előkészítő bizottsághoz (Bea). Az átdolgozott szöveg inkább elfogadható volt a konzervatív tábor számára, bár számos kétértelmű megfogalmazást tartalmazott. Időközben az arab államok vezetői tiltakoztak a zsidókról szóló zsinati dokumentum kiadása ellen, illetve a keleti katolikus püspökök is hangot adtak aggályaiknak. A Vatikán ezt a dilemmát úgy oldotta meg, hogy a dokumentum nem csak a zsidókról szólt pozitívan, hanem a többi nagy nemkeresztény vallásról is, mint buddhizmus, hinduizmus, iszlám.

1965 februárjában Carli bíboros püspökségének lapjában olyan írást tett közzé, mely a Krisztus korabeli zsidókat, valamint utódaikat mind a mai napig felelősnek tartotta Krisztus halálában.

1965 április 4-én, Nagypénteken a pápa prédikációjában azt mondta, a zsidókat tartja felelősnek Krisztus keresztrefeszítéséért. „Szomorú és ünnepélyes a tudósítás Jézus találkozásáról a zsidósággal. Ez a nép volt kiválasztva, hogy a Messiást fogadja. Évezredeken keresztül reménnyel eltelve várt érkezésére. De amikor eljött, és kinyilvánította önmagát, a zsidók nemcsak, hogy nem ismerték fel, hanem megrágalmazták, küzdöttek ellene, megkínozták és végül megölték.”

A zsidók felháborodtak a beszéden. Tiltakozó táviratot küldtek a Vatikánba, melyben hivatkoztak arra, hogy a zsinat nem ilyen értelmű dokumentumot kíván elfogadni.

Megvádolták továbbá a pápát, hogy visszalépett az egyezségtől, amit ők Bea bíborossal kötöttek. Erre föl a konzervatívok Beát vádolták meg, hogy

1, zsidó pénzt fogad el, hogy titkársága a nekik megfelelő módon fogalmazza meg a dokumentumot

2, könnyelmű ígéretet tett arra, hogy az egyház bocsánatot fog kérni a zsidóktól az évszázados üldözésekért, melyeket a keresztény tanítás váltott ki [zsidók, mint istengyilkosok, mint elvetett nép, stb.] A konzervatívok apelláltak a zsinati atyákhoz, „akik még nem hajoltak meg a zsidó nyomás előtt, vagy nem vásárolták meg őket, utasítsák vissza ezt a perfid deklarációt.”

VI. Pál pápának avval a kellemetlen feladattal kellett szembenéznie, hogy mindkét tábort kielégítse. Ha szándékában volt a zsidó séma megmentése, Beát is védelmébe kellett vennie a vádakkal szemben.

1965 októberében Poncins közzétett egy vitairatot „A zsidó probléma a zsinaton ” címmel. A párizsi Figaro-ban az írást egy rendkívüli antiszemita dokumentumnak nevezték. Poncins föl volt háborodva. „A zsidók nevezhetik hazugnak Máté evangélistát, de ha én idézek Jules Isaactól vagy Joshua Jehoudától, akkor megvetésre méltó antiszemitának neveznek.”

Október 4-én a pápa egy rövid látogatást tett New Yorkban, ahol beszédet tartott az ENSZ közgyűlés előtt (Soha többé háborút!) A látogatáshoz kapcsolódó nem nyilvános tárgyalások első számú témája természetesen a zsidókról szóló dekrétum volt.

Ezek után került sor a módosított szöveg végső szavazásra 1965.10.14-én. A módosított szöveget az egyházatyák nagy többséggel elfogadták, és azt a pápa október 28-án közzétette. Bár az 1964-es tervezethez képest tompított volt, az egyház végső soron vesztes maradt. Sokan azt mondták, ha az egyház meghajolt a zsidó követelések előtt, akkor biztos van valami rejtegetnivalója. Keleten többen ortodox hitre tértek a dekrétum hatására. A progresszíveknek szembe kellett nézniük annak vádjával, hogy meghajoltak a zsidó követelések előtt, a konzervatívoknak pedig avval, hogy antiszemiták, és (társ)felelősek a náci haláltáborokért.

Az elfogadott változatból kimaradt az eredetiben benne lévő fejezet a reményről, hogy Izrael is integrálódik az egyházba. Mint Bea bíboros mondta, el akarták kerülni a prozelitizmus zsidó vádját.

VI. A dokumentum következményei

Az egyház rögtön a promulgálás után elveszítette az ellenőrzést a dokumentum fölött, mert elveszítette az értelmezés kizárólagos jogát. A ‘Nostra Aetate’ hatékony fegyverré vált az egyház ellenségeinek kezében. A dokumentum elítélte az antiszemitizmust – anélkül, hogy azt definiálta volna.
Poncins emlékeztet: „Zsidó felfogás szerint minden intézkedés a zsidó eszmék behatolása, avagy keresztényellenes zsidó eretnekségek ellen, a nemzetgazdaság védelme a zsidó ellenőrzéstől, vagy csak egyszerűen a törekvés a keresztény hagyományok megőrzésére: az antiszemitizmus manifesztációja. Sőt, már a zsidókérdés egyszerű felvetése is antiszemitizmus.”

Carli bíboros utalt a zsidó követelés logikátlanságára. Egyrészt tagadják, hogy a mai zsidóknak bármi közük lenne Krisztus megöléséhez, másrészt szüntelenül bocsánatkérést és bűnbánatot követelnek az egyháztól olyan dolgokért, amelyekhez egyetlen mai kereszténynek nincs köze.

És hogy hova vezetett a dokumentum, azt le lehet mérni az azóta tartó, katolikus részről kiadott, a hagyományos hittel ellentétes megnyilatkozások során, a folyamatos elvtelen hajbókolásokon a zsidók előtt. Ezek a megnyilatkozások olyan gyakran ismétlődnek, hogy az ember már azt gondolja, maguk a megfogalmazók sem hisznek bennük, azért ismételgetik őket, remélve, hogy a sok ismétléstől megjön a belé vetett hitük is. Mindeközben a zsidó médiahatalom továbbra is érezteti erőfölényét (rágalmazások, lejárató kampányok). Ez az erőfölény olyan mértékű, hogy még az egyháztól a zsinati szellem miatt elszakadt tradicionalisták (FSSPX) is kénytelenek evvel számolni.

Bálint József, 2013. január

Források:

• Mary Ball Martinez: A katolikus egyház aláaknázása
• Leon de Poncins: A II. Vatikáni Zsinat és a zsidókérdés
• Joseph Roddy: How the Jews Changed Catholic Thinking (Hogyan változtatták meg a zsidók a katolikus gondolkodást), Look magazin 1966. jan. 25-i száma
• E. Michael Jones: Bea bíboros, a zsidók és a ‘Nostra Aetate’ a http://www.monarchieliga.de honlapról
• Abraham Heschel rabbi: A lelkület akarom megtámadni http://mauricepinay.blogspot.hu/2007/12/vatican-ii-kabbalist-sage-rabbi-abraham.html