Könyvismertetés: Johannes Rothkranz: 44 tévedés a zsidóságról

Az ismertetés tárgyául szolgáló könyv II. János Pál Pápa pontifikátusa alatt jelent meg Németországban a Pro Fide Catholica kiadónál, ezért beszél a könyv több helyen róla, mint pápáról és Ratzingerről, mint bíborosról. Az ismertetés a téma iránt komolyan érdeklődők részére nem helyettesítheti magának a műnek az elolvasását. Összefoglalásunkban kihagytuk az eredeti műben minden esetben megadott hivatkozási forrásokat, illetve egy témát csak olyan mélységig tárgyaltunk, példát csak annyit hoztunk, amennyi föltétlenül szükséges a szerző gondolatainak közléséhez. Nem minden esetben értünk egyet az egyes megfogalmazásokkal. A mű alapgondolatával és üzenetével viszont teljes mértékben egyetértünk.

1, Csakugyan fennáll még az Ószövetség?

A kérdésre A Svájci Püspökkari Konferencia az egyházfőre történő hivatkozással 1992-ben igennel válaszolt. II. János Pál pápa Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelében írt mondatára hivatkozva – «Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását» –gyakran nyilatkozott ilyen értelemben.

Előtte VI. Pál pápa mondta ugyanezt: „A föl nem bontott Ószövetség gondolata a teológiában csak a közelmúltban kezd általánossá válni.”

Természetesen Isten nem szegte meg a Sínai hegyen kötött szövetségét. Sőt, ezt az előképszerű és időleges szövetséget törésmentesen vezette át az új és örök szövetségbe. Már Jeremiás próféta által kinyilatkoztatta, az eddigi szövetséget, melyet egyébként a zsidók számtalanszor megszegtek, egy új szövetséggel váltja fel:
«Igen, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, holott én uruk voltam – mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.» (Jer 31, 31-34)

A Zsidókhoz írt levelében Pál pontosan ezt a helyet idézi szó szerint, hogy azt a következőképp értelmezze:

«Ha tehát itt új szövetségről beszél, a régit elévültnek tekinti. Ami pedig elévült és idejét múlta, az közel van a megszűnéshez.» (Zsid 8,13)

Szenvedésének előestéjén pedig az Üdvözítő közvetlenül az előképként szolgáló bárány áldozat után a helyezte érvénybe a végleges szövetségi áldozatot: «Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak.» (Lk 22,20)

Így igenis megszűnt a régi szövetség érvényessége, ahogyan azt Pál a Zsidókhoz írt levélben megállapítja:

«A papság megváltozásával azonban szükségképpen megváltozott a törvény is. Ám ezzel a korábbi törvény megszűnt, mint hatástalan és alkalmatlan, a törvény tudniillik nem vezetett el a tökéletességre, csak előkészítője volt egy jobb reménynek, amely közelebb visz az Istenhez.

Ennek megfelelően Jézus egy kiválóbb szövetség kezese lett.» (Zsid 7, 12; 17-19; 22)

«Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.» (Zsid 9,15)

2, Valóban Isten választott népe a mai zsidóság?Georges Cottier, II. János Pál pápa házi teológusa erről meg van győződve: „Isten tervében még mindig szerepel Izrael elhívása.” Ehhez csatlakozik II. János Pál pápa is: A zsidó nép meghívása és történelme által különleges módon ki lett választva, hogy Isten üdvözítő akaratát hirdesse az egész emberiség számára.” Számtalan egyházi méltóság nyilatkozata variálja továbbá a fenti kijelentéseket.

*

Az ószövetségi zsidóságnak hármas hivatása volt:

a, A világ megígért Megváltójának világba bocsátása Júda törzséből és Dávid házából

b, A megváltás kegyelméből időben elsőként részesedni

c, A Megváltóban vetett hitet és tanítását az egész világon elterjeszteni.

Az első két pont Jézus megváltó művének beteljesedésével, a Szentlélek kiáradásával egyszer és mindenkorra végbement.

A kiválasztás harmadik része természetesen a zsidóságnak csak azon kis részére érvényes, amely Krisztus tanítását hittel fogadta és terjesztette. Ennek a kiválasztottságnak részesei lettek a keresztény hitre tért nemzsidók is, ahogyan Szt. Pál írja:

«Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.» (Gal 3,29)

Istennek erről a kiválasztott új népéről beszélt az Üdvözítő, amikor így jövendölt a zsidóknak:

«Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.» (Mt 21,44)

Tehát nem a zsidó népben, hanem Isten újszövetségi népében teljesedik be az Izraelnek Izaiás által adott jövendölés:

«Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.» (Iz 49,6)

Erre utal Pál a hitetlen antiókiai zsidókhoz intézett beszédében: «Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.» (ApCsel 13,46-47)

3, Valóban Ábrahám gyermekei a mai zsidók?
Nem kisebb személyiség, mint II. János Pál pápa utalt erre többször, pl. 1980-ban a mainzi rabbik előtt mondott beszédjében. Ilyen értelemben nyilatkozik utódja és az egész vatikáni nomenklatúra is.

*

Egy pillantás a János-evangéliumba elegendő, hogy megállapítsuk, ezek a személyek súlyosan tévednek.

Már kortársaitól is, akik nem hittek istenségében, elvitatta Jézus, hogy Ábrahám valódi gyermekei lennének. Nem testi, hanem lelki értelemben. «Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok.» (Jn 8,37) Mert ezután így folytatja: «Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni.» (Jn 8,39-41; 44)

Nos, ami az akkori zsidókra érvényes volt, annak érvényesnek kell lennie szellemi örököseikre is.

Nemhiába emlékeztet Pál a Galatákhoz írt levelében arra, hogy Ábrahámnak két fia volt: Izmael, aki Hágártól, a szolgálótól, és Izsák, aki feleségétől, Sárától született.

«Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi.» (Gal 4,24-26; 31)

Más szavakkal: Csak mi keresztények vagyunk Isten igazi, ígéret szerinti gyermekei. Pál megerősíti ez a Galatákhoz írt levélben:

«Ugyanaz történik, mint Ábrahám esetében: „Hitt Istennek, és ez megigazulására szolgált.” Értsétek meg jól: Aki a hitből él, az Ábrahám fia. Mivel az Írás előre látta, hogy Isten a hittel teszi megigazulttá a pogányokat, előre hirdette Ábrahámnak: „Benned nyer áldást minden nép.” Eszerint akik hisznek, áldásban részesülnek a hívő Ábrahámmal… Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.» (Gal 3,6-9; 29)

A Krisztus utáni zsidóság nem tartozik Jézushoz. Hogyan lehetnének akkor Ábrahám gyermekei?

Egyébként már Keresztelő János figyelmezteti a zsidókat, ne tévesszék össze a testi leszármazást a lelki gyermekséggel.

«Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! – Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak.» (Lk 3,7-8 )

 

4, Valóban az ígéret örökösei a mai zsidók?

Számos alkalommal (Rómában, Budapesten, Szarajevóban) nyilatkozott így II. János Pál pápa.

*

A Szentírás azonban határozottan ellentmond ennek. Az Üdvözítő fehéren-feketén kijelenti:

«Ezért mondom nektek: „Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”» (Mt 8,11-12)

De nem maga Pál mondja Rómaiakhoz írt levelében?:

«Övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek.» (Róm 9,4)?

Természetesen ezt mondja, de a folytatást is el kell olvasnunk.

«Nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán „Izsák leszármazottjait hívják utódoknak.” Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak. Mit szóljunk ehhez? A pogányok, akik nem törekedtek a megigazulásra, megigazultak, mégpedig a hitből igazultak meg. A zsidó nép viszont, amely törekedett a törvényből eredő megigazulásra, nem jutott el a törvény teljesítésére.» (Róm 9,6-8; 30-32)

Más szavakkal: Az ígéretek csak azon izraeliek számára érvényesek, akik hinni fognak. Emellett vonatkoznak azon nemzsidókra is, akik hisznek. Az ígéret gyermekei tehát a hívő keresztények.

«Ti tehát, testvéreim, az ígéret fiai vagytok, mint Izsák. De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is. De mit mond az Írás? „Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad asszony fiával.„» (Gal 4,28-30)

«Az az ígéret ugyanis, hogy Ábrahám és utódai öröklik a világot, nem a törvénnyel, hanem a hitbeli megigazulással kapcsolatban hangzott el. Mert ha a törvény alá rendeltek az örökösök, akkor a hit hiábavaló, az ígéret pedig érdektelen.» (Róm 4,13-14)

Nem, a Krisztus utáni zsidóság semmiképp nem örököse az ígéretnek, mert «olyan oltárunk van, amelyről nem ehetik az, aki a sátornak szolgál.» (Zsid 13,10)

Egyáltalán nem új dolog egyébként, hogy az ígéret önmagában még senkit nem tesz örökössé. Nem volt ez másképp az Ószövetség idején sem.

«Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, testvérek, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre, a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve az Istennek, ezért odavesztek a pusztában.» (1Kor 10,1-5)

5, Csakugyan hűséges maradt a mai zsidóság a szövetséghez?

Mussinghof aacheni püspök szerint a zsidók az üldöztetések közepette is hűek maradtak Istenhez, és ez például kellene, hogy szolgáljon nekünk, keresztényeknek.

Hasonlóképp nyilatkozik Dschulnigg bochumi teológiaprofesszor.

És csakugyan, mindketten hivatkozhatnak az 1970 óta érvényben lévő nagypénteki könyörgés szövegére, melyben azt halljuk, ”őrizzék a szövetségi hűséget.”

*

Az Ószövetség nem mást jelentett, mint a világ Istentől megígért megváltójának hívő várását, amely várakozást az Újszövetség elfogadásának kellett volna követnie. A régi szövetséghez csak az maradhatott hű, aki a maga idejében csatlakozott az újhoz. István diakónus és vértanú így kiáltott a zsidóknak:

«Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg.» (ApCsel 7,51-53)

Szent Péter sem tudott a Krisztussal szemben ellenséges zsidók fennálló szövetségi hűségéről. Amikor a zsidók megkérdezték tőle lángoló pünkösdi beszéde után, mit tegyenek, nem azt mondta, maradjanak hűek a Sínai hegyen kötött szövetséghez, hanem «Térjetek meg – felelte Péter –, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!» (ApCsel 2,38-40)

Nem sokkal később pedig nyomatékosítja:

«Mózes ezt mondta: „Az Úr, a mi Istenünk hozzám hasonlóan prófétát támaszt nektek testvéreitek sorából. Hallgassatok rá mindenben, amit csak mond majd nektek! Azokat, akik nem hallgatnak erre a prófétára, irtsátok ki a népből.”» (ApCsel 3,22-23)

Ugyancsak nem tud Pál a hitetlen, Krisztussal szembenálló zsidók fennálló szövetségi hűségéről: «akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így egyszer s mindenkorra betelik bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, minden időkben végérvényesen.» (1Tessz 2,17)

Végül: Maga az Üdvözítő mond ítéletet minden hitetlen fölött, beleértve a hitetlen zsidókat is:

«Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen… Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.» (Jn 3,16-18)

6, Valóban Istentől szeretettek a mai zsidók?

Ezt állítja a zsinat utáni Vatikán, név szerint Ratzinger bíboros egy hivatalos dokumentumban, melyet a sajtó így foglalt össze:

„A zsidóság Isten szeretett népe maradt. Ezért, aki Istennel akar szövetségben maradni, annak szeretnie kell a zsidóságot.”

Ugyanazt olvashatjuk egy magasrangú katolikus zsidó találkozó zárónyilatkozatában:

„A Katolikus Egyház elismeri, hogy a zsidókat Isten nagyon szereti az atyák végett, nem bánja meg az adományokat, sem a meghívást.” (Nostra Aetate 4, vö. Róm 11,28-29)

*

Természetesen nem arról van szó, hogy Isten ne szeretné a hitetleneket és egyéb bűnösöket. Azonban: Ő, a végtelenül szent, nem szeretheti a halálos bűnben élőket ilyen minőségükben. Csak feltételesen, lehetséges megtérésükre való tekintettel szereti őket, amely megtéréshez irgalmában minden kegyelmi segítséget fölkínál. Ilyen értelemben szereti Isten a hitetlen zsidókat, csakúgy, mint más halálos bűnben élőket.

De az idézett állásfoglalások természetesen mást mondanak: hogy a zsidók, mint Krisztust elutasító vallás híveiként lennének szeretettek? Semmiképp sem. Isten szemében semmilyen vallásnak, semmilyen népnek nem lehet ilyen minőségében létjogosultsága, amely igazi egyháza ellen küzd. Semmiképp sem akarhatja, szeretheti őket.

De nem mond ellen ennek Pál, amikor megállapítja, a Krisztussal szembenálló zsidók még mindig szeretettek?

«Ők az evangéliumot tekintve ellenségek, a ti javatokra, de a kiválasztás szerint kedvesek, az ősökért.» (Róm 11,28)

Semmiképp sem. Csak az atyáknak adott kiválasztás miatt kedvesek, nem saját maguk miatt, nem olyan minőségükben.

Pál nem habozik ugyanis kijelenteni, hogy ők,

«akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek», majd

«Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen.» (1Tessz 2,15-16)

Ez pedig az örök elvetettséget jelenti.

Izajás is fennszóval hirdeti Izraelről: «Ha annyi is Izrael fiainak száma, mint a tenger fövénye, csak a maradék üdvözül. Az Úr beteljesíti és lerövidíti szavát a földön.» (Róm 9,27-28)

Isten választott népe nem a zsidóság többé, hanem a kereszténység. A Jelenések könyvében ezeket a szavakat intézi egyházához, illetve annak látható fejéhez:

«Nézd, hozok néhányat a sátán zsinagógájából, olyanokat, akik zsidónak mondják magukat, noha nem azok, hanem hazugok. Kényszerítem őket, hogy jöjjenek, boruljanak lábad elé, és tudják meg, hogy téged szerettelek.» (Jel 3,9)

 

7, Hisznek a mai zsidók az igaz Istenben?

II. János Pál pápa számára ez nem kérdés. „A zsidó nép az Úrban vetett hite által megerősödve négyezer éves szétszórtságában is megőrizte identitását, rítusait, hagyományait…”

Brazília zsidó közössége előtt tartott beszédében pedig azt mondta, „az isteni gondviselés akarta, hogy ez a történelmi pillanat a testvériség és kölcsönös figyelem szellemét erősítse. Ennek alapja nem egyszerűen a kölcsönös tisztelet, hanem a az egyetlen és igaz Istenbe vetett hit.”

„A keresztények hálásak, hogy a zsidó testvéreink minden nehézségük ellenére máig megőrizték ebbe az Istenbe vetett hitüket és tanúságot tettek róla más népek előtt, amelyek nem ismerték az egyetlen Istent.” – nyilatkozta Joseph Ratzinger bíboros, a zsinat utáni Vatikán legfőbb hitvédője.

*

De a dolog nem ilyen egyszerű. Az igaz Isten csak a háromszemélyű Egyisten. Amióta Isten kinyilatkoztatta magát a második isteni személy emberré válása által, minden istenhit, amely ezt figyelmen kívül hagyja, legjobb esetben is csak egy természetes istenhit, amely nem egyenlő az igaz Istenbe vetett, üdvösségszerző hittel.

Az Úr határozottan kijelenti, hogy az Atyába vetett hit a Fiúba vetett hit nélkül nem számít:

«Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt. Aki azonban megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom Isten angyalai előtt.» (Lk 12,8-9)

Továbbá:

«Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az Atyát sem tiszteli, aki őt küldte.» (Jn 5,22-23)

Pontosan ezt veti Jézus a zsidók szemére:

«Tehát maga az Atya tesz mellettem tanúságot, aki küldött. Ám ti sem szavát nem hallottátok, sem színét nem láttátok, s szava nem marad meg bennetek, mert nem hisztek abban, aki küldött.» (Jn 5,37-38)

A hitetlen zsidók nem hisznek az igaz Istenben, mert nem ismerik (mivel nem akarják ismerni), ezért mondja nekik Jézus:

«Erre megkérdezték tőle: „Hol van az atyád?” „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat” – felelte Jézus. – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”» (Jn 8,19)

És még világosabban:

«Jézus így válaszolt: „Ha én dicsőíteném meg magamat, mit sem érne a dicsőségem. Atyám dicsőít meg, akiről azt mondjátok ugyan, hogy Istenetek, de nem ismeritek. Én azonban ismerem…» (Jn 8,54-55)

A Krisztust elutasító zsidók nem hisznek az igaz Istenben, hanem szellemi sötétségben vannak. Ő így figyelmeztette őket szenvedése előtt még egyszer utoljára:

«Már csak rövid ideig marad köztetek a világosság. Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség. Aki sötétben jár, nem tudja, hova megy. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.» (Jn 12,35-36)

Tanítványai felé Jézus még egyszer kinyilvánítja, hogy a hitetlen zsidók nem ismerik Istent:

«Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem.» (Jn 16,1-3)

Krisztus megjelenése óta nem létezik tehát igaz istenhit, amely elválasztható volna egyszülött Fiába (és a Szentlélekbe) vetett hittől:

«Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.» (1Jn 2,23)

8, Igaz, hogy a mai zsidók Jézus Krisztusra várnak?

Legalább is ezt állítja a zsinat utáni egyház pápai teológusa, Georges Cottier:

”Ők az idősebb testvérek, mert ők is várnak Krisztusra. Bár nem találták meg, de várják, és ez sokat jelent.”

*

Közismert, és nem vitatott, hogy a mai zsidók a „Messiásra” várnak. De az állítás, hogy Krisztusra várnának, természetesen hamis. A zsidókat nem érdekli Krisztus, ahogyan ezt Michael Singer, a befolyásos amerikai rabbi 2003-ban a Bajor Katolikus Akadémia hallgatósága előtt kijelentette.

De el ne felejtsük, hogy az Antikrisztus Krisztusnak és a zsidók által várt Messiásnak fogja magát kiadni.

Honnan tudjuk ezt? Egyenesen Jézus szájából: A hitetlen zsidóknak ő jövendölte meg:

«Atyám nevében jöttem, s nem fogadtok el. De ha más valaki a fog jönni a maga nevében, azt el fogjátok fogadni.» (Jn 5,43)

9, Igaz, hogy a mai zsidóktól jön az üdvösség?

Ezen a véleményen van Párizs zsidó származású érseke, Lustiger, ilyen szellemben nyilatkozik több katolikus teológus, közíró.

*

De hát nem szó szerint ez hangzik el Jézus szájából? Nos, idézzük fel a szituációt. A szamáriai nő, miután felismeri Jézusban a prófétát, megkérdezi, a zsidók (Jeruzsálemben), vagy a szamáriaiak (az ott lévő hegyen) imádják a megfelelő helyen Istent. Az Ószövetség a keresztáldozat előtt érvényben van még, de hamarosan bekövetkező megszűnésére utalva válaszol Jézus:

«Hidd el nekem, asszony – mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered.» (Jn 4,21-22)

Ki másra utal itt Jézus, mint saját magára? Nem sokkal később a hitre tért szamáriaiak így tettek róla tanúságot:

«Most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.» (Jn 4,42)

Így jövendölt az agg Simeon is, amikor karjaiba vette a kis Jézust a templomban:

«Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél.» (Lk 2,29-32)

Miután Jézus, aki az Atyával egylényegű, emberré lett Júda törzséből és Dávid házából, semmiféle más üdvösséget nem lehet várni a zsidóktól. Ezt erősíti meg Péter a hitetlenségükben megmaradt zsidók előtt:

«Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.» (ApCsel 4,11-12)

A zsidóktól és a törvényhez való értelmetlen ragaszkodásuktól csak baj eredhet. Mert aki Krisztus véghezvitt megváltási műve után még mindig ragaszkodik az előkészítés során érvényben volt törvényekhez, az éppen ezáltal szakítja el magát Krisztustól, az egyedüli Üdvözítőtől. Már Pál is megmondta a Galatáknak: «Ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Azt is kijelentem a körülmetélkedőnek, hogy köteles az egész törvényt megtartani. Ha a törvényben keresitek az igazzá válást, elszakadtatok Krisztustól és elvesztettétek kegyelmét.» (Gal 5,2-4)

10, Igaz, hogy a mai zsidóknak üdvtörténeti hivatásuk van?

Így látja ezt a pápa házi teológusa, G. Cottier: „Isten tervében még mindig van hivatása a zsidóknak.”

II. János Pál pápa így nyilatkozik: „A zsidó és keresztény tradíciók hivatása, hogy örökségüket az emberek szolgálatába állítsák, és együtt építsék fel a közös európai házat, amelyet igazságosság, béke, jog és szolidaritás tart össze. Akkor valósul meg a próféta szava (Iz 11,6-9)”. A berlini zsidókhoz pedig így szól: „Hivatása és története által a zsidó nép különleges módon lett kiválasztva Isten üdvözítő akaratának közlésére az egész emberiség számára.”

*

Természetesen ebből semmi sem lesz. Még ahol Szt. Pál a hitetlen zsidókra tekintve megerősíti – «Isten nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását» (Róm 11,29) – ott is csupán az általános kegyelmi ajánlatra, és az üdvösségre szóló általános meghívásra gondol, amelyek kivétel nélkül minden emberre vonatkoznak. Mert Krisztus eljövetele és egyházának alapítása után mindenki számára, akár zsidó, akár pogány, csak egyetlen elhívás létezik: Krisztus tanítványává, kereszténnyé, titokzatos testének, a katolikus egyháznak hívő tagjává válni, és abban parancsainak követése által az örök üdvösséget kiérdemelni.

Egy külön zsidó elhívásról Krisztus után szó sem lehet. Úgy a zsidók, mint pogányok ugyanarra a hitre hivatottak Jézus Krisztus evangéliumában, «ami Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek.» (Róm 1,16)

Ugyancsak mindenkire egyaránt vonatkozik a felhívás a parancsok megtartására:

«Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem, elsősorban a zsidót, azután a pogányt. S dicsőség, tisztelet és békesség vár mindenkire, aki jót tesz, elsősorban a zsidóra, azután a pogányra. Isten ugyanis személyválogatás nélkül ítél.» (Róm 2, 9-11) Egy külön zsidó hivatás Krisztus egyetlen egyházán kívül nincs:

«Gondoljatok arra, hogy azelőtt születéseteknél fogva pogányok voltatok. A körülmetéltek, akiknek testét kézzel metélték körül, körülmetéletlennek hívnak benneteket. Abban az időben Krisztus nélkül éltetek, kívül álltatok Izrael életformáján; a szövetségekből s ígéreteiből idegenként kizárva… Most azonban ti, akik „távol” voltatok, Krisztus Jézusban „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta… Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által…» (Ef. 2, 11-16)

A mai zsidóságnak, a hitetlen farizeusok szellemi örököseinek éppúgy nincs üdvtörténeti hivatásuk, mint szellemi őseiknek, akiktől az Úr a következőképp óvott:

«Tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.» (Mt 15,13-14)

11, Lehetnek a mai zsidók áldás a világ számára?

Ezt már maga II. János Pál pápa is bizonygatta 1993-ban.

„Keresztényként és zsidóként, Ábrahám hitét követve a hivatásunk, hogy áldássá legyünk a világ számára. (Ter 12,2). Ez a közös feladatunk. Ezért nekünk zsidóknak és keresztényeknek egymás számára kell áldássá válnunk.”

Hasonlóképpen szólt 1996-ban a római főrabbi, Elio Toaff nála tett látogatása alkalmából: „Kívánságom, hogy az Önök látogatása ne csak számunkra legyen áldás, hanem az egész emberiség számára.”

*

Sajnos az ellenkezője igaz. A Krisztussal szemben álló, hitetlen zsidók átok alatt vannak, és csak átok lehetnek a világ számára. Egyedül mi hívő keresztények, Ábrahám valódi gyermekei lehetünk áldás a világ számára. Szent Pál a Galatáknak írt levélben magyarázza meg, miért van ez így, és miért nem lehet másképp:

«Ábrahám hitt Istennek, és ez megigazulására szolgált. Értsétek meg jól: Aki a hitből él, az Ábrahám fia. Mivel az Írás előre látta, hogy Isten a hittel teszi megigazulttá a pogányokat, előre hirdette Ábrahámnak: „Benned nyer áldást minden nép.”

Eszerint akik hisznek, áldásban részesülnek a hívő Ábrahámmal. Azokat viszont, akik a törvény szerinti tetteikre támaszkodnak, átok sújtja. Az Írás ugyanis ezt mondja: „Átkozott mind, aki nem tartja meg hűségesen, ami a törvényben van.”

Ebből nyilvánvaló, hogy a törvény útján senki nem válik az Isten előtt igazzá, mert „az igaz a hitből él”. A törvény azonban nem a hitből származik, hanem: „Aki teljesíti, élni fog.” Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: „Átkozott mind, aki a fán függ.”

Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hitben elnyerjük a Lélek ígéretét.» (Gal 3, 6-14)

A mai zsidók ragaszkodnak a törvényhez, tehát továbbra is annak átka alatt vannak. Nem akarják, hogy ettől az átoktól megszabaduljanak a valódi és egyetlen Messiás, Jézus Krisztus által, így nem részesülhetnek az „Ábrahámnak szóló áldásban Krisztus által„.

Már lelki elődeik, a farizeusok is átokká lettek kortársaik számára avval, hogy elzárták előlük a Krisztushoz vezető utat.

Hogy lehetnének továbbá áldás a világ számára azok, akik nem Jézus Krisztus egyházához tartoznak, hanem a Sátán zsinagógájához: «Tudom, hogy gyaláznak, akik zsidónak vallják magukat, noha nem azok, hanem a sátán zsinagógája.» (Jel. 2,9)

12, Valóban rendelkezik az ószövetségi biblia és a Krisztus utáni judaizmus önálló értékkel?

A kérdésre Gerhard Bodendorfer judaisztika professzor feltétlen igennel válaszol. „Újra föl kell fedeznünk az Ószövetség önálló értékét”, továbbá „tudomásul kell vennünk a mai zsidóságot, mint a bibliai spiritualitás autentikus életformáját.”

Andreas Laun salzburgi segédpüspök szerint „az Ószövetség továbbra is érvényes minden zsidó számára, amíg nem tudják felismerni Jézusban az általuk várt Messiást.”

*

Szögezzük le: Ami lényege szerint valamire fölkészít, nem rendelkezhet saját értékkel. Az állványzat elveszti értelmét, amint kész a ház. Az öntőformának csak a harangra való tekintettel van értéke. Az Ószövetség és az ószövetségi Szentírás az Új szövetséget és az újszövetségi Szentírást készítik elő.

Avval, hogy az Ószövetségben a főpap csak egyszer léphetett be a szövetségi sátor, illetve a templom szentélyébe, a «A Szentlélek azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg.» (Zsid 9,8)

Az ószövetségi törvényeknek ugyancsak nincs önálló értékük, hiszen Szent Pál félreérthetetlenül tanítja, hogy «Krisztus a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette.» (Ef 2,15)

Továbbá: «Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze és őrzött meg minket a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól. Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben.» (Gal 3,23-26)

Természetesen az egyház lett a zsinagóga örököse. «A körülmetéltek ugyanis mi vagyunk, akik lélekben szolgálunk Istennek, akik Krisztus Jézusban dicsekszünk, s nem a testben bízunk.» (Fil 3,3)

Pedig Pál testben is dicsekedhetne, de ahogyan tovább fogalmaz:«Amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam.» (Fil 3,7-8)

Azaz szó sincs önálló értékről, hanem hátrányról és szemétről.

13, A mai zsidóság csakugyan folytatása az ószövetségi zsidóságnak?

G. Cottier pápai házi teológus számára mindez nem kétséges. „A keresztények és a zsidók közti törés nem jelenti azt, hogy Isten elveti őket. A Római levélből ez világossá válik. Eljött a Messiás, de van kontinuitás is. Isten nem bánja meg, hogy ezt a népet választotta ki, és ez az üdvtörténethez tartozik. Ilyen értelemben nem szabad szubsztitúcióról beszélnünk.”

A Krisztussal szemben ellenséges zsidók Ratzinger bíboros számára is ugyanazok, mint a Krisztust hívő lélekkel váró ószövetségi zsidók. Egy általa kiadott dokumentumban a következőket olvassuk: „Ahol az Újszövetségben zsidóellenes polémiával találkozunk, az a bírálatnak olyan formája, mint amilyennel az Ószövetségben is találkozunk. Az ilyen szövegrészek fölhasználása zsidóellenes álláspont melletti érveléshez ellenkezik az Újszövetség tanításával. A bibliai bizottság megmutatta, hogy ez a polémia az Ószövetség prófétai nyelvéhez tartozik.”

*

A valóságban a hitetlen, Krisztussal szemben ellenséges zsidók teljes mértékben szakítottak ótestamentumi őseikkel. A pátriárkák és próféták vágyakozva vártak Jézusra, a Messiásra, akit lélekben szemléltek. A farizeusok és testi-lelki utódaik a mai napig nem akarnak tudni Jézus Krisztusról, a Messiásról.

A Szentírás számos helyen bizonyítja a már Krisztus idejében bekövetkezett törést. «A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel, és elítéli, mert ő eljött a föld végső határáról, hogy hallja Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van, mint Salamon.» (Mt 12, 41-42)

Továbbá:

«Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak. Bizony mondom nektek, sok próféta és sok igaz ember kívánta látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.» (Mt 13,13;17)

Határozottan az atyák Istenével való törésről és evvel együtt az atyákkal való törésről beszél Jézus, amikor kora hitetlen zsidóinak szemére veti, «A gonosz házasságtörő nemzedék jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás jelét.» (Mt 16,4)

Még megsemmisítőbb minden idők Krisztussal szembenálló zsidója számára a megtestesült Istenfia következő kijelentése: «Ne gondoljátok, hogy vádolni foglak benneteket az Atya előtt. Maga Mózes a vádlótok, akiben reméltek. Mert ha Mózesnek hinnétek, nekem is hinnétek. Mert hisz rólam írt. De hát ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hinnétek az én szavaimnak?» (Jn 5,45-47)

A mai zsidó vallás tehát szöges ellentétben áll az ószövetségi atyák hitével. Azoknak az eljövendő Megváltóba vetett hite a kereszténységben folytatódik.

14, Csakugyan idősebb testvéreink a mai zsidók a hitben?

Igen, állítja II. János Pál pápa a római zsinagógába történő belépéskor 1986-ban. Később többször megismétli ezt. A „Zsidókkal Fennálló Vallási Kapcsolatok Vatikáni Bizottsága” felhívja a figyelmet, hogy közös atyánk van Ábrahámban.

*

Valójában a mai zsidók se nem idősebbek, mint mi katolikusok, se nem testvéreink a hitben. De vajon nem régebbi a hitük a mi kereszténységünknél?

Nem. Mégha hitük Ábrahámra is nyúlna vissza: Ábrahám épp úgy hitt Jézus Krisztusban, az Isten küldötte Világmegváltóban, mint mi. Ezt Jézus igazolja: «Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki.» (Jn 8,56)

Az ő hitetlenségüket tehát nem lehet együtt említeni a mi hitünkkel.

Vannak nekünk katolikusoknak egyáltalán idősebb testvéreink a hitben? Persze! Kezdve Ábrahámtól egészen Józsefig, az utolsó pátriárkáig és Keresztelő Szent Jánosig, az utolsó ószövetségi prófétáig. Szent Pál a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében felsorolja Ábeltől kezdve a hit tanúit. Fölsorolását úgy fejezi be: «Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvösségre.» (Zsid 11,42) Azaz az üdvösségre a katolikus egyházon keresztül jutottak el.

15, Valóban zsidó gyökerei vannak a kereszténységnek?

A zsinat utáni egyházban valamint a protestantizmusban ezt hangoztatják szünet nélkül: «Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.» (Róm 11,8)

Egy 1998-as vatikáni dokumentum felhívja a hívek figyelmét, legyenek tudatában hitük zsidó gyökereinek.

*

A látszat ellenére a kereszténységnek egyáltalán nincsenek zsidó gyökerei. És a folyamatos hivatkozás a Római levél 11,8 versére egy csúnya trükk. Mert Szent Pál itt az ószövetségi zsidóságot nevezi annak az olajfának, amelyből a zsidókeresztények szervesen kinőnek, és amelybe a pogány keresztények mint vad olajfaágak beoltatnak. (L. Róm 11,16-21)

A korabeli és mai, Krisztussal szembenálló zsidókhoz ennek az olajfának nincs abszolút semmi köze, mert ezek az ágak éppen hitetlenségük miatt kitörtek (Róm 11,20)! Azokban, mint kitört ágakban a kereszténység semmiképp nem gyökerezhet. Szellemi gyökereink csak a Krisztust hittel váró ótestamentumi zsidóságban lehetnek.

Hogyan is fogalmaz Szent Pál? «Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is.» (Róm 11,16) Amiből egyenesen következik, ha nem szent a gyökér, akkor az ágak sem azok. Tehát ha a mai zsidó vallás lenne a gyökerünk, akkor nem keresztények, hanem krisztusgyűlölő zsidók vagy mohamedánok lennénk.

Ne feledjük, hogy Pál a Rómaiakhoz írt levél vonatkozó helyén a pogányságból megtért keresztényeket akarja a gőgre figyelmeztetni. Amikor az Ó- és Újszövetség viszonyát tárgyalja, hangsúlyozza az Újszövetség abszolút elsőbbségét. «Mivel a törvény a jövendő javak árnyéka, de nem a valóságok képe volt…» (Zsid 10,1)

16, Valóban közös gyökereik vannak zsidóknak és keresztényeknek?

Így nyilatkozott 1991-ben Karl Lehmann, a német püspöki konferencia elnöke, valamint Quarracino argentin bíboros. 2003-ban a Vatikán és a judaizmus képviselői húzták alá, „dialógust folytatunk, mint olyan hívők, akiknek közös lelki gyökereik és közös örökségük van.”

*

Közös gyökérről azonban szó sem lehet. Legalább is olyan értelemben nem, ahogyan a fenti idézetek azt sugallják, hogy egy gyökérből egymás mellett két élő sarj fakad. Hiszen a Krisztus utáni zsidóság szakított Jessze gyökerével, amelyből Krisztus, a megígért hajtás kisarjad.

Izaiás próféta a következőképp jövendölt Krisztusról: «Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz a nyugvóhelye.» (Iz 11,1-5;10)

De amikor Izaiás leírta ezeket a sorokat, Izáj vagy Jessze már évszázadok óta halott volt. Így az utolsó mondatrész – dicsőséges lesz a nyugvóhelye – csak az eljövendő Messiásra, vagyis Jézus Krisztusra vonatkozhat. Ugyanígy értelmezi ezt Szt. Pál is a Szentlélektől vezetve, amikor a zsidó- és pogánykeresztényeket a hitben és Isten dicséretében tökéletes egységre hívja:

«Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját. Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére. Állítom ugyanis: Krisztus vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket. A pogányok pedig irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Azért magasztallak a pogányok között, és zsoltárt zengek nevednek. Izajás meg ezt mondja: Sarja támad Izájnak, aki a népek uralkodójává emelkedik. Benned bíznak majd a nemzetek.» (Róm 15,5-9;12)

Evvel világossá vált, hogy Jézus Krisztus, Jessze gyökere a kereszténység, ill. az egyház egyetlen gyökere. Erről a hitetlen zsidók magukat vágták le, pontosan úgy, ahogy Keresztelő János intette őket: «Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? A fejsze már a fák gyökerén van… Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.» (Mt 3,7;10)

17, Valóban a kereszténység anyavallása a mai zsidóság?

Anya és leánya– gyakran hasonlította össze Pinchas Lapide evvel a képpel a zsidóságot és kereszténységet.

Ugyancsak így vélekedett Richard Mathes zsinat utáni teológus 1990-ben: „Egyre világosabban és mélyebben tárjuk fel a többi, mindenekelőtt a monoteista vallások, de különösképpen a zsidó vallás értékeit.”

Ratzinger bíboros így foglalta össze a kétezer éves egyháztörténelmet 2000-ben: „A zsidóság a kereszténységet félresikerült lányának tartotta, a kereszténység pedig anyját, a zsidóságot vaknak és dacosnak tekintette.”

*

A csalóka kép – anya és leánya – csak elhomályosítja a valós tényállást. Ennek egyébként semmi nyoma nincs a Szentírásban. A valóság az, hogy csak egy igaz vallás van, amely átfogja az előkészítő Ószövetséget, és a beteljesedést hozó Újszövetséget. Senkinek nem jutna eszébe a virágot a bimbó leányának nevezni, hiszen a kettő egy, mégha a bimbó a rózsának csak nem tökéletes előkészítő stádiuma is, míg a virág annak kiteljesedése.

Ha mégis anya – leánya hasonlattal akarnánk az Ószövetség és Újszövetség viszonyát jellemezni, a kereszténység utáni zsidóság sem anya, sem leány nem volna, hanem az anyának, az Ószövetségnek egy illegitim, elfajzott fattyúja. ezt a kereszténység anyjának nevezni a legnagyobb sértés, amit Jézus igazi egyházára lehet mondani.

Egy anya, amikor világra hozza gyermekét, jóval tökéletesebb, mint a magatehetetlen újszülött. Evvel ellentétben Izrael vallása csak gyönge, nem tökéletes előképe volt az Újszövetség tökéletes, hathatós vallásának. Az Ószövetségben a Megváltó csak meg volt ígérve, míg az Újszövetségben eljött, és végbevitte a megváltást. Amiképp a tervrajz van a házért úgy az Ószövetség volt az újért. Újszövetség nélkül a régi nem létezett volna.

A Zsidókhoz írt levél ennek a témának a kifejtését tartalmazza. Idézzük a következő helyet, amely világosságát tekintve semmi kívánnivalót nem hagy maga után:

«A mondott dolgoknak ez a lényegük: Olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül a mennyben, mint papi szolgája a szentélynek, az igazi sátornak, amelyet az Úr emelt, nem ember… Ha a földön élne, nem is volna pap, hiszen itt élnek olyanok, akik a törvény szerint áldozatot mutatnak be. Ezek azonban csak a mennyei szentély előképénél és árnyékánál szolgálnak, annak az utasításnak megfelelően, amelyet Mózes kapott, amikor a sátrat el akarta készíteni: „Vigyázz, és mindent a minta szerint csinálj, amelyet a hegyen mutattam neked!” Ő [Krisztus] annyival kiválóbb papi szolgálatot kapott, amennyivel magasabb rendű, tökéletesebb ígéreten alapuló szövetségnek közvetítője.» (Zsid 8,1-2;4-6)

18, Csakugyan közösen hisznek zsidók és keresztények az Egy Istenben?

A zsinat utáni katolikus sajtó szerint igen.

„A testvériség hetének kezdetén Wetter müncheni érsek, bíboros a zsidókhoz és keresztényekhez intézett felhívást, tudatosuljon bennük újra testvériségük a közös istenhitben.”

Ugyanezt állítja Lehmann, a német püspöki konferencia elnöke a zsidó közösségnek a zsidó újév alkalmából írt köszöntő soraiban: „Az Isten egységébe és egyedülállóságába vetett hit összeköt bennünket.”

II. János Pál pápa megerősíti:

„Közös szellemi örökségünk forrása Ábrahám, Izsák és Jákob hitében lelhető meg. Ebbe a közös örökségbe foglalhatjuk bele a szent írások tiszteletét, az egy élő Istenbe vetett hitet, a felebaráti szeretetet, a prófétai tanúságtételt az igazságról és békéről.”

Így vélekedik G. Müller Regensburg püspöke, ma a Hittani Kongregáció prefektusa is:

„A teremtés, a szövetség és a megváltás Istenébe vetett hit a keresztényeket és zsidókat testvérekké teszi.”

*

Ha közelebbről megnézzük a dolgot: Közös istenhitről szó sem lehet. Mi katolikusok hiszünk Jézusban, Isten Fiában, aki az Atyával egylényegű és a Szentlélekben, aki ugyancsak egylényegű az Atyával. A zsidók mindkettőt tagadják. A Szentlélek nem érdekli őket, Jézus szerintük csak egy ember volt.

Maga Jézus erősítette meg:

«A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.» (Jn 10, 25-27)

«Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.» (Jn 14,21) Mi, igazi egyházának gyermekei vagyunk ezek. A zsidók nem teljesítik parancsait, és nem is szeretik Jézust, így az Atya sem szereti őket.

«Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.» (Jn 14,24) Mivel a zsidók nem szeretik Jézust, nem is tartják meg tanítását, ami egyúttal az Atya tanítása. Tehát a zsidók sem a Fiúban, sem az Atyában nem hisznek. Hogyan hihetnének akkor velünk együtt az Egy Istenben?

«Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is.» (Jn 15,23-24) Hol van akkor az istenhit, amit velünk megosztanak?

«Mert félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó megigazulásnak. Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő megigazulására.» (Róm 10,3-4)

A néhány, Krisztusban hívő zsidó és a hitetlen zsidók közt nincs semmi hitközösség.

«Hogyan állunk hát? Amit Izrael keresett, nem érte el, de a választottak elérték. A többiek megátalkodtak, ahogy írva van: Isten mindmáig érteni nem tudó lelket és nem látó szemet, nem halló fület adott nekik. Dávid is ezt mondja: Asztaluk változzék fogótőrré, csapdává, botránkozássá és megtorlássá. Homályosodjék el a szemük, ne lássanak, és nyomorítsd görbére a hátukat.» (Róm 11,7-10)

Röviden szólva: «Aki… nem marad meg Krisztus tanításában, nem mondhatja magáénak az Istent.» (2Jn 9)

19, Valóban együtt várják zsidók és keresztények a Messiást?

Egy, a svájci einsiedelni bencés kolostorban tartott zsidó-keresztény konferencián 1997-ben egy rabbinak következő szavait idézték:

„A keresztények a Messiásra várnak, aki újra eljön. Mi az eljövendő Messiásra várunk. Ha eljött, majd látjuk, kinek lett igaza…”

Egy 2002-es vatikáni dokumentum szerint „Úgy a zsidók, mint a keresztények a Messiásra várnak. Előbbiek a Messiás első, utóbbiak annak második eljövetelére.”

Klaus Berger befolyásos zsinat utáni teológus így nyilatkozott 1996-ban: „A zsidókkal és mohamedánokkal együtt várjuk az eljövendő Messiást.”

*

Lehet, hogy a zsidók a Messiásra várnak. A Messiás szó Megváltót jelent. Ha azonban mi keresztények még mindig, mint Megváltóra várnánk Jézus Krisztusra, azt jelentené, hogy még nem váltott volna meg bennünket. De mit mond a Szentírás?

«… Krisztus saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.» (Zsid 9,12)

Mivel egyszer és mindenkorra megváltás szerzett, nem Messiásként, azaz megváltóként, hanem a világ megítélőjeként fog visszatérni. Így mi is, csak mint bíróként és nem Megváltóként várhatjuk és kell is várnunk eljövetelét. Erre utal Szt. Pál is:

«Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.» (Zsid 9,25-28) Szent Pál itt külön kiemeli: Nem a bűn miatt, azaz nem azért, hogy másodszor is elvegye bűneinket, hogy másodszor is megváltson. Második eljövetele a reá váróknak üdvösséget, a hitetleneknek pedig ítéletet jelent.

«Méltányos egyébként, hogy az Isten üldözőiteknek üldözéssel fizessen meg. Nektek, üldözötteknek pedig velünk együtt megnyugvást adjon, amikor Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától, azon a napon, amikor majd eljön, hogy dicsőségét megmutassa szentjeiben, és csodálatos hatalmát bennetek, hívőkben. Ti ugyanis tanúságtételünket hittel fogadtátok.» (2Tessz 1,6-10)

Ezt egyébként maga az Úr is előre megmondta.

«Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól.» (Mt 25,31-32) Jobbjára, az üdvösségbe pedig csak azok fognak kerülni, akik az első eljövetelével megszerzett megváltást hitben, reményben és szeretetben a magukévá tették. Akik pedig ezt nem tették meg, azok az örök kárhozatba fognak menni.

A hitetlen zsidók tehát egy Messiás elsőkénti eljövetelét várják, ez azonban semmiképp nem Krisztus. Mi katolikusok Krisztus bírókénti visszatérését várjuk.

20, Csakugyan együtt várják zsidók és keresztények Isten országának eljövetelét?

Így látják ezt 1992-ben zsidó és keresztény teológusok egy 1992-es konferencián Eisenachban. A résztvevők kifejezik meggyőződésüket, hogy a „Földet a Teremtő adta, hogy azt megőrizzék, és alakítsák igazságosságban és békében, Isten országának reményléséből. Zsidók és keresztények hitükben és cselekedeteikben együtt remélnek egy Új Eget és Földet” Megerősíti ezt a svájci püspöki konferencia:

„A zsidóság és a zsidók iránti szeretet a keresztény hitnek a zsidóságban való gyökerezéséből, valamint az Isten országának kiteljesedésébe vetett közös reményből nő ki.” II. János Pál pápa megállapítja egy, amerikai zsidók számára tartott kihallgatás során:

„Ugyanúgy várjuk bizalommal Isten országának eljövetelét, és imádkozunk, hogy legyen meg Isten akarata úgy a mennyben, mint a Földön.”

*

De kétszeresen is tévednek a fenti személyek. Mivel a zsidók nem hisznek ugyanabban a Szentháromság Egyistenben, semmiképp nem várhatják tehát ugyanannak az országnak az eljövetelét.

Isten országa az örök boldogság. De az Üdvözítő a kiválasztottak, a megigazultak evilági közösségét is Isten országának nevezi.

« De ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa.» (Lk 11,20)

«A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van.”» (Lk 17,20-21)

Isten országa természetesesen Jézus Krisztus országa. Vele szemben vagy rajta kívül nem létezik más „Isten országa”. Ezt az országot ígérte meg Isten az izraelitáknak az Ószövetségben, ahogyan Gábriel angyal Szűz Máriának hírül adta:

« Az Úr Isten neki (Jézusnak) adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.» (Lk 1,31-32)

Erről az országról a hitetlen zsidók nem akarnak tudni, így lehetetlen, hogy annak eljövetelét várják. Mi hívő katolikusok már részesei vagyunk ennek az országnak, mivel

«…az Atya kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát.» (Kol 1,13-14)

21, Valóban ugyanabban reménykednek zsidók és keresztények?

Ezt a tézist képviseli a zsinati egyházban a hit legfőbb őrzője, Ratzinger bíboros.

„Keresztények és zsidók ugyanúgy a végleges megváltás várásában élnek.” Ugyanígy szól mestere, II. János Pál pápa a zsidók felé fordulva:

„Amit Önök ünnepelnek, a valóságban nem más, mint az isteni kegyelem, amely a keresztényeket és zsidókat arra vezeti, legyenek egymás tudatában, éljenek kölcsönös tiszteletben, együttműködésben és szolidaritásban. Tudjuk, hogy közös reményünk, és együtt részesülünk az Ábrahámnak és utódainak adott ígéretben.”

Ugyanaz a II. János Pál kifejti zsidó vezetők előtt, mit ért közös remény alatt:

„Biztos vagyok benne, hogy osztozunk a forró reményben, a történelem Ura kormányozza keresztények, zsidók és minden jóakaratú személy fáradozásait egy olyan világért, melyben tisztelik az életet és minden ember méltóságát, mindenféle diszkrimináció nélkül.”

*

Evvel szemben az állítólagos közös remény egyáltalán nem létezik. Lehet, hogy a mai, Krisztussal szemben ellenséges zsidók remélik a II. János Pál által felrajzolt földi paradicsomot és azt végleges megváltásukként várják. Mi katolikusok semmiképp sem osztozunk csupán természetes, evilági reményükben. Evvel szemben egész, a földi életen túlmutató reményünket Jézus Krisztusba vetjük, akit a zsidók határozottan megvetnek.

Máté evangélista a következő ószövetségi próféciát határozottan Jézusra vonatkoztatja:

«Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése, aki ezt mondja: „Ez az én szolgám, akit kiválasztottam, szeretett fiam, akiben tetszésemet találom. Kiárasztom rá Lelkemet, és ítéletet hirdet a népeknek. Nem vitatkozik, s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot. Az ő nevében bíznak a pogány népek.”» (Iz 42,1-4, Mt 12,17-21) Mi, a népekből összegyűjtött katolikus egyház valóban Jézusban remélünk, a zsidók azonban nem. Hol van itt akkor a közös remény? Pál apostol pedig a következőképp fogalmaz:

«De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért…» (Róm 5,3-6) Eszerint a Szentlélektől kapott reményünk Krisztuson nyugszik. Hogyan lehetne a zsidóknak ugyanaz a reményük, akik sem Krisztusban, sem a Szentlélekben nem hisznek?

Megerősíti továbbá:

«A mi polgárságunk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. » (Fil 3,20-21)

Jézus az, akire az Ószövetség hívő zsidósága évszázadokon keresztül várakozott. Más reménye nem lehet az emberiségnek. Amikor férfiak jöttek Jézushoz, megkérdezték:

«”Keresztelő János küldött el minket hozzád, hogy kérdezzük meg: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” Épp sokakat meggyógyított különféle bajokból, betegségekből, és megszabadított gonosz lelkektől, a vakoknak pedig visszaadta a látásukat. Ezért így felelt nekik: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam!”» (Lk 7,20-23)

Más szavakkal: igen, én vagyok az Izaiás által hirdetett Megváltó, nem kell mást várnotok. És mit tettek a hitetlen zsidók? Megbotránkoztak benne, és megbotránkoznak a mai napig.

22, Csakugyan közös szellemi örökségük van zsidóknak és keresztényeknek?

Ez a zsinat utáni egyház pápájának kedvenc tézise. II. János Pál szerint szükséges a kölcsönös tisztelet és a spirituális örökség megbecsülése, amely a két vallást összeköti.

Elio Toaff római főrabbi felé fordulva azt mondta,

„testvériségünk annál inkább is reális, mivel az egy közös örökségben gyökerezik, amely rendkívül gazdag és mély.”

A Vatikánba akkreditált izraeli követ számára adott fogadáson pedig azt mondta:

„A spirituális örökség, melyen zsidók és keresztények osztoznak, olyan gazdag, és lényeges az emberiség vallási és erkölcsi létezésének számára, hogy mindent meg kell tenni dialógusunk folytatásáért és kibővítéséért.”

Hasonlóképp nyilatkoznak követői. Példaképp álljon itt Wetter müncheni bíboros kijelentése:

„A katolikus keresztények a zsidó imahelyek elleni merényleteket a zsidók és keresztények közös öröksége elleni támadásnak tekintik.”

*

De mégis, miből áll ez a közös szellemi örökség? A zsidók nem hisznek ugyanabban az Istenben. Jézus, az Istenember számukra egy megvetett sarlatán. A hét szentséget és az Újszövetség egyetlen áldozatát, a szentmisét elvetik. Gyűlölik az Újszövetséget, Izraelben többször került sor elégetésére. Krisztus keresztjének még látványát sem tudják elviselni. Egy olyan Messiásra várnak, aki Jézusnak és egyházának legádázabb ellensége, aki maga az Antikrisztus lesz.

És mégis, mi lenne ez a közös örökség? És kitől örökültünk volna a mai zsidókkal közösen? Az Ószövetség zsidóitól? Semmiképp, mondja Szt. Pál, az örökösök, Ábrahám igazi utódai csak mi, keresztények vagyunk.

«Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök.» (Gal 3,29) Aki azonban még mindig a már betöltött ígérethez akar tartozni, az csak test szerint Ábrahám leszármazottja, úgy, mint Izmael, Ábrahámnak Hágártól, a szolgálótól született fia.

«Az Írásban ugyanis az áll, hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által. Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Hiszen írva van: Örülj te magtalan, aki nem szülsz, fejezd ki örömöd és ujjongj, aki nem vajúdol. Mert több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van. Ti tehát, testvéreim, az ígéret fiai vagytok, mint Izsák. De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is. De mit mond az Írás? „Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad asszony fiával.”» (Gal 4,22-30)

Másképp fogalmazva: Az Ószövetségben megígért Örökség semmiképp nem lehetett maga az Ószövetség. Az örökség csak valami más, nevezetesen az Új szövetség, Krisztus egyháza, az általa közvetített örökkévalóságba történő belépés lehetett:

«Ezért ő [Krisztus] egy új szövetség közvetítője… hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.» (Zsid 9,15)

Végső soron tehát ez az egyetlen végleges, örökké tartó örökség. Aki ennek nincs birtokában, semmit nem birtokol.

«Ti nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz járultatok [mint az előkép jelentésű és időleges Ószövetség idején], amelynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk… Nem, ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé.» (Zsid 12,18-19; 22-24)

Az Ószövetségi zsidóság öröksége az ószövetségi biblia. Ennek értelme azonban csak az Újszövetség fényében teljesedik ki, ahogyan arra a következő fejezetben rámutatunk.

23, A biblia tényleg közös kincse zsidóknak és keresztényeknek?

Ezt állítják a zsinat utáni katolikus egyház püspökei.

„Szem előtt tartva a szellemi örökséget, különösen a Szentírást, mely az egyházat összeköti a zsidósággal, szeretne az egyház Európa jelenlegi helyzetében ahhoz hozzájárulni, hogy a kölcsönös kapcsolatokban új tavasz kezdődjön.” A „Zsidókkal Fennálló Vallási Kapcsolatok Vatikáni Bizottságának” elnöke Kasper bíboros izraeli látogatása során így nyilatkozott:

„A dialógus abból indul ki, ami közös kincsünk, a Tenák, az Ószövetség gazdag hagyománya.” Ratzinger bíboros 1994-ben felhívta a keresztény bibliamagyarázók figyelmét a zsidó bibliaértelmezés nagy kincsére, amelytől sokat lehet tanulni. II. János Pál pápa szerint

„az ember szellemi-lelki hivatását, erkölcsét a szent könyvek egyedülálló módon világítják meg zsidók és keresztények számára. Csak hasznos lehet, ha közös tudásukat kicserélik, hogy elmélyítsék ismereteiket az írásokról.”

*

Ezek a magabiztos megállapítások is szappanbuborékként pattannak szét, amint közelebbről megvizsgáljuk a dolgokat. Mi katolikusok semmiképp nem tanulhatunk a zsidó írásmagyarázattól. Az írások közös értelmezése sem létezik. Hiszen ha volna ilyen, a mai zsidók nem lennének (a vallást tekintve) zsidók. De mivel egyáltalán nem értik az ószövetségi írásokat, nem is birtokolják azokat. Sem magukban, sem velünk együtt közösen. Lehet ugyan könyvespolcomon egy kínai könyv, a kínaiakkal ellentétben mégsem értem azt. Materiálisan birtokolhatom velük együtt a könyvet, de szellemileg felfogható tartalmát nem. A tisztán materiális közös birtoklás azonban egyikünknek sem használ.

Már az Üdvözítő is a kortárs zsidók szemére vetette az Írások bűnös értetlenségét.

«Maga Mózes a vádlótok, akiben reméltek. Mert ha Mózesnek hinnétek, nekem is hinnétek. Mert hisz rólam írt. De hát ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hinnétek az én szavaimnak?»(Jn 5,45-47) Amikor pedig tanítványai megkérdezik, miért beszél példabeszédekben a zsidóknak, így válaszol:

«Beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket.» (Mt 13,14-15) Még világosabban fogalmaz Szt. Pál a Korintusiakhoz írt második levelében:

«Az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el. Igen, mind a mai napig fátyol borítja szívüket, amikor Mózest olvassák, de ha majd az Úrhoz térnek, eltűnik a fátyol.» (2Kor 3,15-16)

24, Csakugyan közös a zsidók és keresztények imakincse?

Ezt a tézist képviselte 1995-ben F. Mußner katolikus ótestamentum szakértő.

„Az ószövetségi biblia nagyrabecsülésének példájaként említette a zsoltárokat, az eklézsia és zsinagóga közös imakincsét.”

Ugyanígy nyilatkoznak meg a svájci püspökök is:

„A zsoltárokban ugyanazokat az imákat visszük [zsidók és keresztények] Isten elé.”

Ezt a közösséget nemcsak állítják, hanem gyakorolják. 1990-ben ezt olvashattuk az egyházi sajtóban:

„Az ezévi testvériség hetét egy közös zsidó-keresztény istentisztelet zárta le a koblenzi zsinagógában. Az istentisztelet imái és énekei a héber biblia közös kincséből származnak.”

*

Akiknek nem közös az istenük és a bibliájuk, azoknak az imakincse sem lehet közös. A Krisztust elvető zsidók semmiképp nem akarnak a Szentháromsághoz imádkozni, a katolikus egyház pedig a középkor óta a zsoltárok imádkozását a Szentháromság dicsőítésével fejezi be („Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…”). Túl ezen, a zsidók figyelmen kívül hagyják a zsoltárok számos prófétai utalását Jézusra. Olvassák a zsoltárokat, azok helyes megértése nélkül. Ezt már Jézus is a szemükre vetette. Felhívta rá figyelmüket, hogy Dávid király róla, Isten egyszülött fiáról beszél a 109. zsoltárban.

«Mivel a farizeusok együtt voltak, Jézus föltette nekik a kérdést: „Mit tartotok ti a Messiásról? Kinek a fia?” „Dávidé” – felelték. Ő tovább kérdezte őket: „Hogyan nevezheti hát Dávid a Lélek sugallatára Urának, amikor ezt mondja: Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem (109. zsolt.). Ha Dávid Urának nevezi, hogy lehet a fia?” Erre nem akadt senki, aki tudott volna neki egy szót is felelni.» (Mt 22,41-46)

Mind a mai napig nem tudnak erre egy szót sem felelni, de makacsul ragaszkodnak hozzá, Istennek nincs fia. Ismételhetik a 109. zsoltárt ameddig csak akarják, csak értelmetlen mormolás lesz szájukból. Mi keresztények evvel szemben ebben a zsoltárban az Atyát és a Fiút imádjuk, akinek elismerjük egyetemes királyságát. Ezért írja Szent Pál:

«Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet. Ha már a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata oly dicsőséges volt, hogy Izrael fiai nem tekinthettek Mózes arcára arcának múló ragyogása miatt, hogyne volna sokkal dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Ha ugyanis már az ítélet szolgálata dicsőséges volt, akkor az (Isten) igazságosságának szolgálata még sokkal dicsőségesebb. Sőt, ami ott dicsőséges volt, ennek túláradó dicsőségéhez képest valójában nem is dicsőséges.» (2Kor 3,6-10)

25, Valóban közös etikai alapokon nyugszik kereszténység és zsidóság?

Ezen a véleményen van M. Wolffsohn zsidó történész:

„A zsidó-keresztény dialógus azt a látszatot kelti, mintha alapvető megegyezések lennének kereszténység és zsidóság között. Ilyenek azonban csak etikai, nem vallási alapokon léteznek…” Sok teológus mellett még a pápa is meg van győződve a közös etikai alapokról.

„Zsidók és keresztények különböző módon követjük az etikai monoteizmus útját. Tiszteljük az egy igaz Istent. Ez a tisztelet azonban megköveteli a próféták által hirdetett etika iránti engedelmességet: «Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.» (Iz 1,17) Enélkül semmit sem ér áldozatunk, ahogyan a próféta mondja:

«Vigyétek előlem harsány éneketek… Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság.» (Ám 5,23-24)”

*

Sajnos azonban vallás és etika nem választható el egymástól: A legalapvetőbb, legsürgetőbb etikai kötelesség az igaz Isten helyes tisztelete. Objektívan nézve ezt csak mi hívő katolikusok teljesítjük. A hitetlen zsidók ezt semmiképp nem teszik meg. Hitetlenségük az egyedüli oka annak, hogy Krisztus, a Messiás eljövetele után még mindig zsidó vallásúaknak nevezik és tekintik magukat. De ez a hitetlenség az egyik legsúlyosabb bűn. És mit használ nekik, hogy a próféták által meghirdetett etikához ragaszkodnak, miközben megvetik az ugyanazon próféták által meghirdetett Megváltót?

Az Újszövetség tele van idézetekkel, miszerint a hitetlen, keresztényellenes zsidók hitetlenségük alapján alapvetően gonoszak. Így a zsidók részéről egyáltalán nem létezik közös etikai alap, kivéve az aranyszabály természetes etikáját, melyen viszont minden, bármilyen hitű vagy tévhitű emberrel osztozunk.

Jézus, az Istenember maga vitatott el a hitetlen zsidóktól bármilyen etikát.

«Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Dél királynője feltámad majd az ítéletkor e nemzedék tagjaival együtt, és elítéli őket. Mert eljött a föld széléről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van Salamonnál. A ninivei férfiak feltámadnak majd az ítéletkor e nemzedékkel együtt, és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van Jónásnál.» (Lk 11,29-32)

Nyilvánvalóan elsősorban a hitetlen zsidókról szólva mondta Jézus Nikodémusnak (mert más néphez nem jött el):

«Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.» (Jn 3,19) Ez a mai napig érvényes. Még mindig nem akarnak tudni Krisztusról, jobban szeretik a sötétséget, mint őt, az igazi világosságot, következésképp tetteik is gonoszak maradnak.

Velük, a Sátán zsinagógájával Krisztus igazi egyházának nem lehetnek közös etikai alapjai.

«A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük.» (Tit 1,15)

 

26, Valóban van közös feladatuk zsidóknak és keresztényeknek?

Mario Burman, a B’nai Brith Vallások Közötti Párbeszéd Bizottsága argentínai zsidó igazgatójának számára igen. Burman sürgeti a közös zsidó-keresztény törekvést egy olyan társadalom építésére, „melyben a másik személy nem idegen, hanem testvér, akivel nekem – a bibliai parancsolat értelmében, hogy őt szeressem, mint önmagamat – sok feladatot közösen kell megoldanom.”

Gerhard Müller katolikus teológus, majd regensburgi püspök [ma a Hittani Kongregáció prefektusa] ugyanezt vallja:

„A teremtés, a szövetség és a megváltás Istenébe vetett hit zsidókat és keresztényeket testvérekké teszi.” Mindkét vallás híveinek fontos feladatát látja Müller a fiatalok hitben és lelkiismeretben történő nevelésében.

Főnöke, II. János Pál pápa 1994-ben a „holokauszt-emléknap” alkalmából kijelentette, zsidóknak és keresztényeknek ma közös feladatuk a világban az élet védelméért küzdeni.

2002-ben még konkrétabban fogalmazott a pápa.

„Zsidóknak és keresztényeknek” úgy kell továbbvinni a dialógus kultúráját, ahogyan azt Martin Buber elképzelte. A mi feladatunk, közös gazdagságunkat és értékeinket a fiatalabb generációknak továbbadni.

*

Nos, nekünk hívő katolikusoknak csak egyetlen egy feladatunk van, amelyet semmilyen hitetlennel, még a zsidókkal sem oszthatunk meg:

«Bármit mondtok, vagy tesztek, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.» (Kol 3,17) Épp a hitetlen zsidóknak egy botrány, bármit is Jézus nevében tenni! Szent Pál így figyelmeztet továbbá:

«Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.» (1Kor 10,31) Természetesen csak az igazi, a Szentháromság Egyisten dicsőségére, mivel «hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek.» (Zsid 11,6) aki tehát nem hisz Jézus és a Szentlélek istenségében, nem tehet semmit Isten dicsőségére, mert «Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte.» (Jn 5,23)

A hitetlenekkel tehát, beleértve a hitetlen zsidókat is, nem törekedetünk közös feladatok elvégzésére, főleg nem a vallás területén. Maga az Úr figyelmeztet: «Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór.» (Mt 12,30) Apostolai ugyanezt erősítik meg: «Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr -, s tisztátalant ne illessetek. Akkor fölkarollak benneteket és atyátok leszek, ti meg a fiaim és a lányaim lesztek – mondja az Úr, a Mindenható.» (2Kor 6,14-18)

Továbbá: «A tévtanítót néhány figyelmeztetés után kerüld, hiszen tudod, hogy az ilyen ember megromlott, bűnben él és saját magát ítéli el.» (Tit 3,10-11)

Végül pedig János figyelmeztet: «Aki nem marad meg Krisztus tanításában, nem mondhatja magáénak az Istent. De aki kitart a tanításban, az Atyát is, a Fiút is magáénak mondhatja. Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki. Mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben.» (2Jn 9-11)

27, Csakugyan az Egy Isten gyermekei zsidók és keresztények?

XXIII. János Pál pápa volt az, aki 1960 októberében ezt az új tézist nyilvánosságra hozta: „Nyilván van különbség azok, akik csak az Ószövetséget fogadják el útmutatóként, és azok között, akik ehhez hozzáteszik az Újszövetséget, mint legfőbb törvényt és útmutatót. De ez a megkülönböztetés nem szünteti meg a testvériséget, melynek közös az eredete. Ugyanannak az Atyának a gyermekei vagyunk. Mindannyian tőle jövünk és hozzá kell visszatérnünk.”Hasonlóképp szólt 40 évvel később Schönborn bíboros egy római kolostorban rendezett holokauszt-kiállítás megnyitóján: „Káin szavai, «Őrzője vagyok én testvéremnek?» sohasem hangozhatnak el többé. Igen, őrzői vagyunk testvéreinknek, mert az egy Isten gyermekei vagyunk.” Természetesen hivatkozhat II. János Pál pápára is, aki szerint „az egy Atya és Isten azt akarja, hogy minden fia elismerje, és szeresse”.

*

Ez természetesen így van! De míg minden ember Isten teremtménye, messze nem biztos, hogy mindenki az ő gyermeke! Az istengyermekséget Jézus kereszthalálával szerezte meg azoknak, akik hisznek benne. Viszont a hitetlen zsidók az emberek megváltóját, Jézust utasítják el. Mivel nem akarnak az ő fogadott testvérei lenni, így nem is lehetnek az Atya fogadott gyermekei. Csak Jézus Krisztus egy igaz egyházának gyermekei lehetnek az Atya gyermekei. Az újszövetségi biblia olyan sok helyen alátámasztja ezt, hogy lehetetlenség volna azt felsorolni. Már a János-evangélium bevezetőjében olvashatjuk: «A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében…» (Jn 1,13)

«Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk… Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között.» (Róm 8,14-17;29) Tehát: Csak Krisztus testvéreként, a Szentlélek által közvetített hitben lehetünk az Atya fiai. A zsidó hitetlenség azonban ennek útjában áll.

«Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben.» (Gal 3,26) Evvel Pál megnevezi az istengyermekség egyetlen döntő feltételét, és ezt a továbbiakban fejti ki: «Amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet mindennek ura. Gyámok és gondviselők felügyelete alatt áll, apjától meghatározott ideig. Így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgálatában álltunk. De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, … hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.» (Gal 4,1-7)

De a hitetlen zsidók ebből kizárják magukat.

«Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs… Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.» (1Jn 2,23; 3,1) «Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, [= a Messiás] az Isten egyszülötte. [= Isten gyermeke]» (1Jn 5,1) A zsidók pedig éppen ezt tagadják.

28, Zsidók és keresztények csakugyan együtt alkotják Isten népét?

Így vélekedik az untersingeni evangélikus lelkész. „A zsidók testvéreink Isten nagy népében. Mi a keresztség és Jézusba vetett hitünk folytán, ők az ugyanabba az Atyába vetett hit és Ábrahámtól való származásuk által tartoznak oda.” Hasonlóképp vélekedik E. Valasek katolikus teológus: „Izrael és az egyház nem két külön vallás, hanem együtt alkotják Isten egyetlen népét, amely ma tragikusan szét van szakadva, és a Messiás kérdésében eltér álláspontjuk.”

R. Pesch katolikus teológus „sürgeti Isten zsidókból és keresztényekből álló népének új szolidaritását, amelynek saját hibájából történt hasadása hozta létre a hasítóéket, az iszlámot.” Ratzinger bíboros is a horizont kitágításáról beszél az Izraellel történő találkozás alkalmával, és Isten egész vándorló népét említi.

*

Eszerint tehát a mai zsidók „Isten vándorló népének tagjai” lennének. Ez a felfogás teljesen ellentmond az Újszövetségnek. Krisztus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele után csak a hívő keresztények Isten népe, akár zsidók, akár pogányok voltak korábban. A hitetlennek megmaradt zsidókat Jézus kifejezetten nem-népnek nevezi. «Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.» (Mt 21,43) Ez az új nép egyedül mi, keresztények vagyunk, mivel: «[Jézus] önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.» (Tit, 2.14) Amit természetesen nem kellett volna megtennie, és nem is tett volna meg, ha az őt elutasító zsidóság az ő népe maradt volna.

Szt. Péter így tanít: «A hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett”, a botlás köve és a botrány sziklája: megbotlanak rajta… Ti azonban… szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. Ti valamikor nem-nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.» (1Pét 2,7-10). Péter itt hangsúlyozza az áthidalhatatlan ellentétet a hitetlenek, elsősorban a hitetlen zsidók és a hívő keresztények között: csak az utóbbiak Isten népe. Szent Pál szerint mi, a katolikus egyház gyermekei vagyunk «Isten igazi Izraelje». «Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten (igaz) Izraelének!» (Gal 6,15-16)

29, Valóban a mai zsidó vallás áll legközelebb a kereszténységhez?

1993-ban ezt olvashattuk egy katolikus újságban: „A kereszténység legfontosabb imáiban, főleg a Miatyánkban szorosan kötődik a zsidó néphez… Csak a zsidókkal való megélt szolidaritás jogosítja föl a keresztényeket a zsoltárok imádkozására.”

Miután pedig II. János Pál pápa ugyanabban az évben fogadta a jeruzsálemi főrabbit, a következőt nyilatkozta a Vatikán: „A pápa kijelentette, egyetlen más valláshoz sem fűződnek olyan szoros kapcsolatok, mint a zsidósághoz.” Két évvel később ugyanő jelentette ki: „Különösen zsidóknak és keresztényeknek nem szabadna egyedülálló testvériségükről megfeledkezni, mely Istennek a történelmet kísérő tervében gyökerezik.”

*

A valóságban a zsidóság és a tőle inspirált, és sok pontban vele feltűnő hasonlóságot mutató iszlám az egyházzal illetve a kereszténységgel legradikálisabban szembenálló vallás. Igaz ugyan, hogy minden pogány vallás tévúton jár. De azért nem hisznek Jézusban, mert nem ismerik. Ők egyszerűen nem keresztények. De a zsidók vallásának (mint ahogy a mohamedánokénak is) tárgya Krisztus istenségének tagadása. Ez őket Krisztus abszolút ellenfeleivé teszi, szigorú bibliai értelemben véve antikrisztusokká.

«Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs.» (1Jn 2,22-23) Továbbá: «Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.» (1Jn 4,2-3) Igen, a világban voltak és vannak a mai napig, nem utolsósorban a látszat szerinti, hamis megtért zsidók képében: «Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, most sok antikrisztus támadt… Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, megmaradtak volna velünk. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki közülünk való.» (1Jn 2,18-19)

Az írásokból tudjuk, Jézus elsősorban a zsidókat hívta meg új és örök szövetségébe. az első pünkösdkor Péter így szólt a jeruzsálemi zsidókhoz: «Ti vagytok a prófétáknak és annak a szövetségnek a fiai, amelyet az Isten atyátokkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: A te utódodban áldást nyer a föld minden nemzetsége. Az Isten elsősorban nektek támasztotta szolgáját [Jézust], hogy megáldjon titeket, s így mindegyikőtök elforduljon a bűntől.» (ApCsel 3,25-26)

Akiket tehát mindenki előtt hívtak meg, azok lettek az első antikrisztusok. Úgynevezett zsidóságuk tehát a kereszténységtől legtávolabb álló vallás.

30, Valóban szellemi rokonságban vannak zsidók és keresztények?

Hanna Gerl-Falkovitz vallásfilozófus szerint a keresztény spiritualitás szoros rokoni vonásokat mutat a zsidóval. Ugyanígy vélekedik II. János Pál pápa, aki szerint „a keresztényeket a szellemi rokonság szoros kötelékei kötik össze a zsidóság vallásos hagyományával, melyek visszanyúlnak Mózesig és Ábrahámig.”

*

Valójában a mai zsidók kinyilvánított antikrisztusok (1Jn 4,2-3) és a «sátán zsinagógája» (Jel 2,9, 3,9), akik éppúgy állnak velünk lelki rokonságban, mint a tűz és víz.

Mi hívő katolikusok Jézus Krisztussal állunk lelki rokonságban az ő egyértelmű kijelentése szerint: «”Ki az anyám s kik a rokonaim?” Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: „Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”» (Mt 12,48-50) Ennek megfelelően parancsolta a feltámadt Üdvözítő Mária Magdolnának: «Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.”» (Jn 20,17) Mindennek akkor fordítva is igaznak kell lennie: Aki nem teljesíti az örök Fiú Atyjának akaratát, nincs lelki rokonságban a Fiúval. De ha a Fiúval nincs rokonságban, akkor velünk, a Fiú testvéreivel sincs. De a hitetlen zsidók velünk ellentétben egyáltalán nem teszik az Atya akaratát, ahogy arra Jézus utal: «Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött. Aki készen van rá, hogy teljesítse akaratát, meggyőződhet róla, vajon Istentől való-e ez a tanítás, vagy csak magamtól beszélek.» (Jn 7,16-17) És mivel nem ismerték fel, hogy Jézus tanítása Istentől való, nem is voltak és nincsenek is készen Isten akaratának teljesítésére. Így nem is lehet Isten az atyjuk, mint Krisztusnak isteni és emberi természete folytán, nekünk pedig kegyelemből, hanem saját gonosz akaratukból kifolyólag az «ördög az atyjuk» (Jn 8,44). Tehát sem Krisztusnak, sem nekünk nem testvéreink.

Annál kevésbé sem, mert bűnös hitetlenségükből adódóan Jézust is, minket is halálosan gyűlölnek, amire az Úr maga is utalt: «Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak… S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek.» (Jn 15,20-25)

De nem maga Szt. Pál nevezi a hitetlen, krisztusgyűlölő zsidókat rokonainak? De igen, de rögtön hozzáteszi, nem lelki rokonságról beszél. «Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért.» (Róm 9,3)

31, Valóban felbonthatatlan kötelékek kapcsolják össze a mai zsidóságot és kereszténységet?

Ezt állította 1995-ben Lehmann, a Német Püspökkari konferencia elnöke a Nostra Aetate megjelenésének harminc éves évfordulóján: Az egyház nemcsak hogy „a zsidóságból nőtt ki történelmileg, de ahhoz felbonthatatlan kötelékek is fűzik.” Hasonlót állított 2002-ben egy zsidó-katolikus rendezvény záródokumentuma Párizsban: „A katolikus fél hangsúlyozta testvéri összefonódását a zsidó közösségekkel, mely nemcsak politikai jellegű, hanem mélyen spirituális eredetű.” Giovanni Lajolo érsek szerint „a katolikus egyház titka csak a választott néphez fűződő felbonthatatlan kapcsolatából érthető meg.”

*

Sajnos az említett urak tévúton járnak. Két dolgot kell ugyanis semmiképp nem szabad összekevernünk. Az egyházat, az Új Szövetség választott népét csakugyan felbonthatatlan kötelékek fűzik Izraelhez, az Ószövetség választott népéhez. Ezt tanítja az újszövetségi biblia, és a katolikus hit. De mi köze van ehhez a Krisztus utáni és vele szembenálló zsidóságnak? Ők már nem választott nép, hanem a «Sátán zsinagógája». (Jel 2,9)

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélnek abban a fejezetében ad tanítást arról, hogy Istennek az egyetlen, ó- és újtestamentumi, Krisztusban hívő, zsidókból és pogányokból álló választott népe, valamint a hitetlen, keresztényellenes zsidók közt semmiféle kapcsolat nem létezik, melynek értelmét szégyentelenül épp az ellenkezőjére fordítják. Az utóbbiak ugyanis a száraz, halott «letört ág», elszakítva az olajfa életnedvétől, mindez «hitetlenségük következtében». (Róm 11,20) Csak ha már megszabadulnak hitetlenségüktől, «lesznek újra beoltva». (Róm 11,23)

De amíg ez be nem következik, nincsenek semmiféle szellemi közösségben velünk. Mert rendíthetetlenül érvényes: «Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll…» (Ef 4,4-6) Ezekből semmi nincs, ami összekötne bennünket a keresztényellenes zsidókkal. Nem tartoznak a Pál által említett egy titokzatos Testhez, nincs bennük sem Krisztus egy Lelke, sem az egy remény, hogy eljussanak őáltala az örök életre. Elvetik az egy Urat Jézus Krisztust, visszautasítják az egy hitet, megvetik az egy keresztséget«az Atya, Fiú és Szentlélek nevére». (Mt 28,19) János pedig így figyelmeztet: «Aki… nem marad meg Krisztus tanításában, nem mondhatja magáénak az Istent.» (2Jn 9)

Ha csakugyan felbonthatatlan kapcsolatban állnánk velük, akkor Krisztustól volnánk elszakítva. Nem hiába figyelmeztet Pál: «Nekem nincs terhemre, hogy ugyanazt írjam nektek, titeket pedig megerősít. Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a kontár munkásoktól, óvakodjatok a megcsonkítottaktól.» (Fil 3,1-2) Még világosabban fogalmaz a Galatákhoz írt levélben: «Testvérek, ami engem illet, ha csak a körülmetélkedést hirdetném, talán továbbra is üldöznének? De akkor megszűnne a kereszt botránya. Bárcsak egészen megcsonkítanák magukat azok, akik zavart támasztanak köztetek!» (Gal 5,11-12)

32, Köszönhet valamit az Egyház a Krisztus utáni zsidóságnak vallási értelemben?
A zsinat utáni svájci püspöki konferencia szerint igen, amennyiben kijelenti: „Keresztény részről az antijudaizmust csak a zsidóság és a zsidók iránti szeretettel lehet legyőzni. Ez a szeretet először annak spirituális és misztikus belátásából fakad, mit köszönhet az egyház a biblia népének és annak zsidó leszármazottainak.”

Richard Schaeffler teológus a zsoltárokat említi, amelyekről azt állítja: „Imádkozva lépünk be a zsidó hagyományba, és csak akkor értjük saját imáinkat helyesen, ha azokat ebből a hagyományból közelítjük meg. Ez a hagyomány nemcsak a keresztény egyházakban él tovább, hanem a mai zsidó közösségekben is. Ezért nemcsak a régi zsidó atyák és anyák a mi tanítómestereink, hanem a mai zsidó testvérek is ajándékozhatnak nekünk valamit – amit csak köszönettel fogadhatunk – ha imáikra figyelünk.”

Kollégája Peter Dschulnigg rátesz még egy lapáttal: „Le kell dolgoznunk adósságunkat, és köszönetet kell mondanunk a zsidóságnak istenhitéért a szenvedés hosszú időszakán keresztül. Köszönetet kell mondanunk nekik a Messiásba vetett reményükért is, és saját hitünket Jézusban a Messiásban úgy kell megélnünk, hogy ne sértsük meg és ne üldözzük a zsidóságot.” A 2004-ben elhunyt Franz König bíboros egyszer ilyen címet adott az Augsburgi Egyházi Újságban megjelent írásának: „Hálával eltelve ismerjük föl: a zsidók a mi idősebb testvéreink.”

*

De a zsidók valójában semmiképp nem idősebb testvéreink, ahogyan erre már rámutattunk, úgy hogy lehetetlen, hogy bármi miatt is hálásak legyünk nekik – szakadatlan ellenségeskedésen és üldözésen kívül mást nem kaptunk tőlük, immár 2000 éve. Minden, amit mi az egyház gyermekei Izraelnek köszönhetünk, azaz az Ószövetség isteni kinyilatkoztatását, elsősorban nem embereknek, hanem Istennek köszönhetjük. Másodsorban, ha ezért embereknek hálásak lehetünk, akkor az ószövetségi hívő zsidóknak.

A Krisztus utáni hitetlen zsidóság kívül áll ezen az isteni kinyilatkoztatáson. Ezt a Talmuddal és a Kabbalával helyettesítették. Legföljebb azt „köszönhetjük” nekik, hogy megpróbálnak bennünket eltéríteni a Krisztusba vetett hittől. Erről már az Újszövetség is tanúskodik. «Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroztatnak benneteket! Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba, mert bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön.» (Mt 10, 17;23) Ami azt jelenti, hogy a hitetlen zsidók általi üldözés a világ végéig fenn fog maradni.

De Jézus ugyanúgy óvott a farizeusok, illetve azok szellemi utódainak, a talmudista-kabbalista zsidóknak hamis tanaitól: «Jézus figyelmeztette őket: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától!” Akkor megértették, hogy nem a kenyér kovászától óvta őket, hanem a farizeusok tanításától.» (Mt 16,6;12)

Ugyancsak nem tud Pál apostol arról, hogy valami jót köszönhetnénk a Krisztus utáni zsidóknak: Ellenkezőleg, így ír Titusznak, az általa fölszentelt püspöknek: «Akad ugyanis számos elégedetlenkedő, fecsegő és ámító ember, főképp a körülmetéltek sorában. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak, s aljas haszonlesésből ártalmas dolgokat tanítanak… Ezért intsd őket [a hívő keresztényeket] szigorúan, hogy a hitben erősek legyenek! Ne hallgassanak zsidó mesékre, és ne kövessék az igazságtól elfordult emberek parancsait.» (Tit 1,10-11; 13-14)

33, Adott pozitív szellemi és kulturális értékeket a kereszténység utáni zsidóság?

Kohl német kancellár annak idején így vélekedett: Aki egyszer New Yorkban meglátogatta a Leo Beck Intézetet, és a lépcsőházban látta a sok jelentős zsidó személy– irodalmár, képzőművész, politikus, rendező – arcképét, az tudja csak fölmérni, milyen gazdagságot jelentettek ezek az emberek Németország számára. A német kultúra fejlődése a felvilágosodás óta elképzelhetetlen nélkülük. Ugyanígy gondolkoztak a zsinati atyák is. A Nemzetközi Zsidó-keresztény Dokumentációs Szolgálatot (SIDIC) már 1965-ben létrehozták. Ennek célja a két vallás közti megértés elősegítése, valamint a zsidó örökség jelentőségének kiemelése volt a kereszténység és a nyugati kultúra számára. II. János Pál pápa is arról beszélt, hogy a zsidóság nemcsak megőrizte hitét és rítusait, hanem pozitívan járult hozzá környezete szellemi és kulturális életéhez.

*

De hogyan is járulhatnának a kinyilvánított antikrisztusok pozitívan a keresztény kultúrához? Ha igaz az, hogy a felvilágosodás óta a német kultúra fejlődése elképzelhetetlen nélkülük, akkor ez azt kellene, hogy jelentse, hogy a kultúra a kereszténységgel és a katolikus egyházzal szemben fejlődött. Hogy ez a fejlődés kinek a szempontjából tekinthető pozitívnak, kézenfekvő. Szt. Pál mindenesetre figyelmeztet:

«Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt.» (1Kor 15,33)

A kultúra, amely nem a háromszemélyű Istenbe vetett hiten alapul, semmis, akármilyen magas szinten is van látszólag.

Mert «Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.» (Mt 16,26-27)

Amivel a zsidóság a kultúrához hozzájárult, duplán értéktelen. Először is a Krisztus előtti zsidóság egyedül a Megváltóba vetett hitéből kifolyólag volt értékes. «Tudjuk azonban, hogy az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Ezért elfogadtuk Jézus Krisztus hitét, hogy a Krisztusba vetett hitben váljunk igazzá, nem mert tetteink megfelelnek a törvénynek, hisz a törvény szerinti tettek senkit sem tesznek igazzá.» (Gal 2,16-17)

Másodszor, a makacs ragaszkodás a Krisztus által érvénytelenített törvényekhez, mint konok engedetlenség, már önmagában súlyos bűn. «Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más (zsidó) evangéliumhoz, jóllehet nincs más, legföljebb néhány ember akad, aki megzavar titeket, és igyekszik elferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!» (Gal 1,6-8)

34, Valóban alkotó eleme a zsidóság az európai identitásnak?

A zsinat utáni egyházban meg vannak győződve erről. Az európai püspöki szinódus II. János Pál vezetése alatt kijelentette 1991-ben : „Az új rend felépítése során Európában és a világban rendkívül fontos a párbeszéd a vallások között, különösen az idősebb testvérekkel, a zsidókkal, akik hite és kultúrája az európai humanitás alkotó eleme.”

Lustiger párizsi érsek és bíboros 1995-ben azt mondta Berlinben, „a keresztényeknek el kell ismerniük a zsidó nép ellen elkövetett bűneiket. A zsidóság az európai identitás egyik alkotó eleme volt. Üldözésük az évszázadok során az európai egység szakadásának jele is volt.” Számos alkalommal nyilatkoznak ugyanígy a német egyház magasrangú képviselői is.

*

A mai, helyzetet nézve természetesen igazuk van az uraknak. A mai „egyesített” Európa csakugyan zsidó, tehát keresztényellenes bélyegeket hordoz. De még ötven évvel ezelőtt is szokásos volt Európát keresztény Nyugatnak nevezni, zsidó vagy zsidó-keresztény Nyugatról pedig senki nem tudott.

A zsidó hozzájárulás az európai identitáshoz, ahol csak nyomon követhető, mindig keresztényellenes zavaró tényezőként jelentkezett. Építő jellegű alkotó elemről a keresztény Nyugat számára már csak azért sem lehetett szó, mert a zsidóság ezt nem akarta. Hogy is építhetné a «Sátán zsinagógája, a hazugság atyja» valaha is közösen «Isten házával, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és biztos alapja» ugyanazt az Európát?

«Jézus hűséget tanúsított az iránt, aki őt küldte, akárcsak Mózes Isten egész házában. De ő Mózesnél annyival nagyobb dicsőségre volt méltó, amennyivel nagyobb tiszteletet érdemel a ház építője, mint a ház. Minden házat épít valaki, a mindenséget azonban Isten alkotta. Mózes mint szolga volt hűséges Isten egész házában, és jövőbeli kinyilatkoztatásról tett tanúságot. Krisztus azonban mint fiú állt háza élén. Mi vagyunk az ő háza, ha mindvégig rendületlenül kitartunk a bizalomban és a diadalmas reményben.» (Zsid 3,2-6)

Nos, Mózes beteljesítette művét, a ház, amelynek jövőbeli kinyilatkoztatásáról Mózes tanúságot tett, megszületett. Aki Krisztus házát, amellyé Európa vált a 4. században, és maradt a 20. századig, a legitimitását vesztett Ószövetség házává akarja tenni, az mindennek Építője, Isten ellen cselekszik. De ne feledjük: «Ha az Úr nem építi a házat, fölöslegesen fáradoznak az építők.»(Zs. 126)

Hogy épp Európa vált Isten házává a Sátán zsinagógájának ellenállása ellenére, nem véletlen. Isten látomásban vezette Pált, Lukácsot és Barnabást arra, hogy eredeti szándékuktól eltérően ne Kis-Ázsia, hanem Macedónia (Európa) felé vegyék útjukat. (ApCsel. 16, 6-10)

35, Létezik közös zsidó-keresztény hagyomány?
Lustiger bíboros-érsek szerint igen, hiszen szerinte a zsidóság újra fölfedezése a kereszténység részéről egyúttal a saját hagyomány gazdagságához való fordulást is jelenti.Walter Kasper püspök szerint a görög humanizmusból és a zsidó-keresztény hagyományból táplálkozó kultúra- és értékközösség nélkül Európa politikai és gazdasági egyesülésének nincs jövője.Henry G. Brandt rabbi, mint a keresztény-zsidó társaságok németországi funkcionáriusa hangsúlyozza, szervezetének a társadalomnak zsidó-keresztény értékekkel való alakítása a fontos. Karl Lehmann német püspökkari konferencia elnöke szerint, ha az EU-alkotmány vallásos örökségről beszél, akkor az mindenekelőtt a zsidó-keresztény örökséget jelenti. Ugyancsak zsidó-keresztény hagyományról beszél II. János Pál.

*

Ha az ember átkutatja az évszázadok keresztény irodalmát – az utóbbi egy-két évtizedet leszámítva – sehol sem találkozik a zsidó-keresztény fogalommal. A mítoszt az amerikai Rágalmazásellenes Liga és annak holdudvara kezdte el terjeszteni. Ennek eredménye, hogy a frázist papagájszerűen ismételgetik úgy a katolikus, mint a protestáns lelkészek.

A zsidó-keresztény fogalomnak ugyanis körülbelül annyi értelme van, mint a pehelykönnyű-ólomsúlyú, teltkarcsú-pálcavékony vagy zimankós-aszályos szóképzéseknek. Hogyan is lehetne közös örökségük antikrisztusoknak (1Jn 4,3; 2Jn 7) és keresztényeknek (Jn 1,13), miközben az elsők atyja a Sátán (Jn 8,44), mi pedig Istenből születtünk (Jn 1,13)?

És miféle közös értékekről lehetne szó, mikor már a világ legnagyobb értéke «a Magasságbeli Fia» (Lk 1,32) a szemükre hányta, «ti gyalázattal illettek.» (Jn 8,49), mi pedig őt, mint valóságos Istent imádjuk, mert «Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség.» (Kol 1,15-19)

Akik őt, minden létezőnek és jónak az eredőjét visszautasítják, miféle értékeket mondhatnak közösnek velünk, katolikusokkal?

Miféle közös hagyományai lehetnének Jézus elutasításának és hívő elfogadásának, amely Jézust «Isten minden prófétája által hirdetett?» (ApCsel 3,18)

Katolikus hagyományunk magába foglalja az Ószövetség összes, Szentlélek által sugalmazott prófétáját. A zsidó hagyomány viszont a farizeusi, talmudista, kabbalista hagyomány, pusztán emberi, haszontalan mű, ahogyan már Krisztus is megmondta: «Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragaszkodtok.» (Mk 7,8)

36, Csakugyan mítosz Izrael helyettesítése az egyházzal?
Ezen az állásponton volt Lustiger párizsi érsek 1999-ben: „Izrael helyettesítésének mítosza az egyház által nemcsak a keresztények féltékenységét táplálta a zsidók irányába, hanem legitimálta a zsidó örökség keresztények általi bekebelezését.”Franz Mußner teológus határozottan visszautasítja a helyettesítési teológiát, ill. a zsidóknak örökségből való kivetésének teológiáját, amely az Ószövetséget az egyház egyedüli örökségének tekinti. Azt a modellt részesíti előnybe, mely szerint a keresztények Izrael előjogainak társörököseivé lettek.

Cottier pápai teológus szerint vissza kell utasítani a helyettesítés elképzelését, mert ez azt jelentené, csak az egyház számít, és a választott nép nem választott nép többé.

*

Természetesen nem modellről, teológiáról vagy elképzelésről van szó, hanem az Üdvözítő kinyilatkoztatott tanításáról. Az őt visszautasító zsidókat ugyanis így figyelmezteti: «Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.» (Mt 21,43)

Szent Pál pedig kijelenti, az ószövetségi Izrael minden kötelessége és előjoga ránk az egyházra száll, mégpedig szellemi módon: «Benne vagytok körülmetélve, nem kézzel, hanem az érzékies test levetésével, a krisztusi körülmetéléssel. Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel, annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki Őt a halálból feltámasztotta.» (Kol 2,11-12)

Természetesen itt nem arról van szó, hogy az egyház az ószövetségi Izraelt teljes mértékben helyettesítette. Hiszen az Izrael népének egy része, mégpedig a legjobb rész hittel lépett be Jézus igazi egyházába:

«Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla. Hiszen én is Izrael fiai közül való vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből. Isten nem vetette el népét, amelyet előre kiválasztott. Nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor Isten előtt felszólalt Izrael ellen: „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat feldúlták, csak én maradtam meg, de nekem is életemre törnek?” S mit felelt rá az isteni szózat? „Meghagytam magamnak hétezer férfiút, aki nem hajtott térdet Baal előtt.” Így most is akad valamennyi a kegyelmi kiválasztás alapján.» (Róm 11,1-5)

Tehát nem az egész nép lett helyettesítve, csak annak nagyobb, hitetlen része. Evvel szemben nem maradhatott meg semmi az ószövetségi szertartásból és az ezeken nyugvó törvényi előírásokból, hiszen az előképnek érthető módon át kellett adnia helyét a realitásnak. Így hozta meg tévedhetetlen döntését az első zsinat a mózesi törvények érvényességének elmúlásáról Krisztus eljövetelével:

«Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!» (ApCsel 15,28-29)

37, Tényleg nem szükséges a Krisztus utáni zsidóknak Jézusban hinniük?
Így nyilatkozott 1999-ben egy evangélikus-zsidó munkaközösség Németországban, azt állítva, zsidóknak szükségtelen üdvösségükhöz a hit a Messiás Jézusban.

Walter Kasper bíboros pedig úgy nyilatkozott 2001-ben, az egyház evangelizációja vagy missziója nem irányul a zsidók felé.

Az amerikai püspökök is megerősítették nyilatkozatukban, a katolikus egyház nem gondol misszióra zsidók között. A katolikusoknak nem kell azokat téríteni, akiktől az Istenbe, a világ teremtőjébe, és választott népének Atyjába vetett hitet kapták.

Pontosan így gondolja ezt II. János Pál, aki egy keresztény-zsidó csoporthoz intézett nyilatkozatában egymás után idéz a Talmudból és az Újszövetségből, illetve azt kéri, Isten hallgassa meg a zsidók és keresztények közös imáját.

XVI. Bendedek pápa pedig azt mondja a „Názáreti Jézus” c. könyv II. kötetében, az egyháznak nem kell missziót folytatnia a zsidók között.

*

Evvel szemben tény, hogy a Szentháromság Egyisten az Újszövetségben nem hallgat meg imát, ha az legalább implicit módon nem az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus nevében fogalmazódik meg. Jézus maga mondja: «Amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.» (Jn 14,13-14)

Továbbá: «Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.» (Jn 16, 23-24)

És örök érvényű: «Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.» (Apcsel 4,12) Ez alól épp a zsidók nem vonhatják ki magukat, mivel az emberré lett Istenfia nekik nyilatkoztatta ki magát először, tőlük követelte meg először a hitet istenségében, és az ő figyelmüket hívta fel először az örök kárhozatra a hitetlenség rettenetes büntetéseként.

Nekik nyilatkoztatta ki magát először: «Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.» (Mt 15,24)

Megkövetelte tőlük a feltétlen hitet isteni kinyilatkoztatásában: «Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem?» (Jn 8,46) Továbbá: «Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan. „Mondtam már nektek” – felelte Jézus -, „de nem hiszitek. A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók.”» (Jn 10,24-26)

«Erre meg akarták kövezni, mire Jézus így kérleli őket: „Ha nem Atyám tetteit viszem végbe, ne higgyetek nekem. De ha azokat viszem végbe, akkor ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.” Erre ismét el akarták fogni, de kiszabadult kezük közül.”» (Jn 10,37-39)

Konok hitetlenségükért, mely a mai napig folytatódik szellemi utódaikban, az örök kárhozatot helyezte kilátásba: «Azért mondtam nektek, hogy bűnötökben haltok meg, mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben.» (Jn 8,24)

Továbbá:

«Fürkészitek az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.» (Jn 5,39-40)

38, Üdvözülnek a Krisztus utáni zsidók?
Legalább is II. János Pál úgy véli. Szerinte a mai zsidók a legjobb viszonyban vannak Istennel. „Azért vagyunk itt, hogy Izrael Istenét imádjuk, aki ezúttal is védő kezét tartotta népének áldott maradéka fölé.” – mondta 1991-ben Budapesten.

Edith Stein zsidó konvertita szenttéavatásakor beszédében úgy emlékezett meg az állítólagos holokauszt áldozatairól, hogy abból indult ki, legrosszabb esetben a tisztítótűzben lehetnek: „Az Úr arca fényeskedjék nekik, és ajándékozzon örök békét nekik.”

*

Evvel szemben az Újszövetség számos helyen hangsúlyozza, hogy a saját bűnük miatt hitetlen zsidók kivétel nélkül magukra vonják Isten haragját, és – ha életük végéig kitartanak makacsságukban – elkárhoznak. Ezt olyan sokszor hangsúlyozza az Írás, hogy ebből csak néhány példát idézünk. Már Keresztelő János figyelmeztette tanítványait, akik bizonytalanok voltak, hogy kövessék-e Jézust: «Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.» (Jn 3,36) De hiszen épp a mai zsidók azok, akik nem hisznek a Fiúban és nem hallgatnak rá. És nem menti fel őket az áthidalhatatlan tudatlanság sem, hiszen mind a mai napig keresztények között élnek.

Egyértelműen rájuk, az először meghívottakra vonatkozik. Jézus hasonlata a király (maga Jézus) lakomájáról, amely az ő megrázó jövendölésével végződik: «Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat.» (Lk 14,24)

És amit Jézus a zsidó városok hitetlen lakóinak kilátásba helyezett, szellemi utódaikra is kell, hogy vonatkozzon: «Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha Tíruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák, már rég zsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot. Ezért Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb lesz a sorsa az ítéletkor, mint nektek. És te, Kafarnaum! Nemde az égig emelkedtél? Egészen az alvilágig fogsz süllyedni!» (Lk 10,13-15) A zsidó hitetlenség tehát súlyosabban esik latba, mint a pogányoké.

Nem véletlenül hívja zsidó hallgatóit Péter az első pünkösdi prédikáció alkalmával: «Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!» (Apcsel 2,40)

Nem véletlenül magyarázza Pál és Barnabás a hitetlen antiókiai zsidóknak: «Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk.» (Apcsel 13,46)

Továbbá: «A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje… A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.» (1Kor 1,18; 22-24)

Ebből világosan látszik, hogy csak a Krisztusban hívőzsidók üdvözülnek, a többiek elkárhoznak.

39, Csakugyan zsidóellenes a katolikus egyház, katolikus hit és katolikus teológia?
A kérdésre Peter Dschulnigg katolikus teológus gondolkodás nélkül igennel válaszol. Így kommentálja az 1Tessz 2,15-15 verset: «[…a zsidók], akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen.»„Az idézett versek az antijudaista polémia kirívó újszövetségi példái.”

Kollégája Franz Mußner az egész katolikus teológiát, következésképp az egész katolikus hitet antijudaistának tekinti: „Egy Auschwitz utáni teológia létrehozása nélkül nem lehet szó az antijudaista teológia megszüntetéséről.”

Ugyancsak ostorozta az antijudaizmust Karl Lehmann, a német püspökkari konferencia elnöke, valamint Walter Kasper bíboros.

*

A valóságban nem létezik egyházon belüli antijudaizmus, amely ezt a nevet megérdemelné. A judaizmus ugyanis két jelentéssel bír: Judaizmusnak nevezzük az Ószövetségnek Jézust, a Messiást váró legitim vallását Jézus eljöveteléig.

De evvel a szóval illetik az Apostolok Cselekedeteitől fogva a zsidóknak Jézust makacsul, gyűlölettel visszautasító illegitim vallását is, melynek helyes megnevezése talmudizmus, kabbalizmus volna.

Miután a mai zsidók szellemi elődei Jézust – számos jótette ellenére – kegyetlen kínzások után keresztre feszítették, apostolait és tanítványait véresen üldözték, azt várja tőlünk, hívő katolikusoktól a mai zsidók, és az előttük csúszó-mászó zsinati katolikusok egész hada, hogy a Jézustól, az Istenembertől az apostolok közvetítésével kapott tanítást antijudaistának bélyegezzük és korrigáljuk.

Nem, nem mi vagyunk antijudaisták, hanem fordítva áll a dolog: «Akik zsidónak mondják magukat, noha nem azok…, ők az antikrisztusok». (Jel 3,9, 1Jn 4,2-3) Az ebből a keresztényellenességből csodálatosan megtért Pál így emlékszik vissza: «Hallhattátok már, hogy azelőtt, még mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak.» (Gal 1,13-14)

40, Valóban ki kell békülniük a keresztényeknek a zsidókkal?
Ebben senki nem kételkedik a zsinat utáni egyházban. Silvestrini bíboros szerint az egyház és a zsidóság között történelmi kibékülési folyamatot nem veszélyeztetheti az izraeli politika bírálata. Ugyanő emlékeztetett rá, hogy az egyház számos lépést tett a zsidókkal való kibékülés irányába, és ezt az örökséget nem szabad kétségbe vonni.

Ratzinger bíboros is azt mondta, „zsidók és keresztények a kibékülésben legyenek a béke új ereje a világban és a világért. Fogadják el egymást, anélkül, hogy saját hitüket megtagadnák vagy elhanyagolnák.”

II. János Pál szerint a zsidók és keresztények közötti kibékülés az új Európa napirendjének fontos eleme.

*

Ha itt csak arról volna szó, amit Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben megfogalmaz, semmi kifogásolnivaló nem volna a kibékülési törekvésekben: «Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.» (Róm 12,18) De ez a szorgosság, amiről a zsinat utáni egyház tanúságot tesz ezen a téren, azt mondatja velünk, itt másról, többről van szó. Megvilágítja ezt az új irányt Ratzinger felhívása, Fogadják el egymást, anélkül, hogy saját hitüket megtagadnák vagy elhanyagolnák. A zsidók tehát maradjanak meg keresztényellenes hitükben és mi fogadjuk el ezt. Ebből az elfogadásból pedig egyenesen következik az „Auschwitz utáni új teológia”, illetve a zsidóság újraértékelése.

De pont ez az, amit mi soha sem tudunk jóváhagyni, hiszen megrögződtek a „hitetlenségben” (Róm 11,31), ezáltal «az evangéliumot tekintve [Isten] ellenségei a ti javatokra». (Róm 11,28) De amíg Isten és Krisztus ellenségei, addig nekünk sem lehetnek vallási vagy szellemi síkon barátaink, hiszen ez azt jelentené, hogy Krisztust Belzebubbal békítjük össze. Kibékülésünk abban a pillanatban fog bekövetkezni, amelyben Krisztus és a katolikus egyház tanítását őszintén befogadják, és Istennel kibékülnek, amire Krisztus igaz egyháza várja és hívja őket:

«Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!» (2Kor 5,19-20) És miután Szent Pál ezt leírja, megerősíti: Nem lehet szó (szellemi) kibékülésről hívők és megrögzött nemhívők között: «Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?… Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr, – s tisztátalant ne illessetek.» (2Kor 6,14-17)

41, Tényleg hívő zsidó volt Jézus?
Ezt állítja Reich, zürichi református egyháztanács elnök, levonva ebből azt, hogy tartózkodni kell a zsidóság leértékelésétől.

Ehhez csatlakozik Erich Zenger katolikus teológus, azt állítván, hogy a „Miatyánk a zsidó Jézus imája.”

Egy nemzetközi zsidó és keresztény akadémikus csoport úgy látja, „a Názáreti Jézus hívő zsidóként él és halt meg.”

II. János Pál pápa is áldását adja erre a tézisre: „Jézus nemcsak fizikailag tartozott a zsidó néphez, hanem szellemileg is, amit bizonyít részvétele az ünnepségeken a zsinagógában.”

*

Valójában az Újszövetségnek egyetlen helye sem létezik, amely azt mondaná, Jézus valamiben vagy valakiben hitt volna. Evvel szemben viszont számos helyen elvárja a hitet saját magában, mint a Messiásban és Isten egyszülött Fiában, továbbá ezt a Jézusba vetett hitet hirdetik szent apostolai is az Ő nevében, úgy az evangéliumokban, mint az Újszövetség többi írásaiban. ennek alapján tanítja az egyház, hogy Jézus az erények közül a hitet és reményt nem, csak a szeretet gyakorolta.

Ahol a Szentírás Jézus zsidóságáról beszél, azt kizárólag Izraelből, Júda törzséből való testi származására érti, amely azért olyan jelentős, mert ezt jövendölték Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, Júdának, majd a Júda törzséből származó Dávid királynak. Jézus nem azért volt tehát zsidó, mert véletlenül odaszületett, hanem fordítva: Izrael háza, Júda törzse, Dávid nemzetsége azért lett kiválasztva, vezetve és tanítva Istentől, hogy Őt, a világ megváltóját adja testi származása szerint: «…test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.» (Róm 9,5)

A saját maga által adott ígéretek beteljesítéseként veti alá magát az Úr (aki istenségét csak fokozatosan nyilatkoztatja ki) az ugyancsak saját maga által hozott ószövetségi törvényeknek. Pál apostol kifejezetten úgy tanítja, «Krisztus vállalta a zsidóság (körülmetélés) szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket» (Róm 15,8), nem pedig azért, mintha „hívő zsidó” vagy „zsidóságban gyökerezett” lett volna.

Jézus hangsúlyozza, saját személyében ismeri, illetve látta, amit a zsidók nem ismernek, ami abszolút túlmutat hitükön, az Atyát és dicsőségét. «Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú, vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.» (Lk 10,22) Nincs rá szüksége, hogy valamiben is higgyen, hiszen ő nyilatkoztatja ki Istent. «Én igazságos Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is felismerték, hogy te küldtél. Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem…» (Jn 17,25-26)

Az óriási távolság az ószövetségi izraeliták ideiglenes, nem teljes kinyilatkoztatott hite és az újszövetségi Kinyilatkoztató beteljesedett tudása között annyira nyilvánvaló, hogy az Istenember rosszszándékú rágalmazásának kell tekintenünk az ószövetségi hit ráfogását. «Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.» (Jn 1,17)

42, Csakugyan nem a zsidók feszítették keresztre Jézust?
Ennek a tézisnek egyengette útját a II. Vatikáni zsinat megfogalmazása: «Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élőzsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül.» (Nostra Aetate 4.)

Erre hivatkozott 1994-ben Josef Ratzinger, akit úgy idézett a sajtó, hogy a Nostra Aetate és a katolikus katekizmus alapján nincs zsidó kollektív felelősség Jézus halálában. A 2000. évben II. János Pál azt mondta nagyböjti elmélkedésében, „Krisztust minden bűnös keresztre feszítette, nemcsak a zsidók.”

*

De a Szentírás ezen a ponton is egyértelmű: valóban „a” zsidókról, és nem egyes zsidókról beszél.

Természetesen élesen meg kell különböztetnünk zsidó néphez tartozás és keresztényellenes zsidó vallási hovatartozás között!

Ha a néphez való tartozásról beszélünk, természetesen igaza van a II. Vatikáni Zsinatnak, Ratzingernek és II. János Pálnak. Jó néhány zsidó volt, aki rosszallotta, megsiratta Jézus keresztre feszítését, köztük tanácsosok, mint Nikodésmus vagy Arimateai József. De zsidónak számítottak Jézusnak ezen tanítványai, továbbá a júdeai hívővé vált közösségek a szó Krisztus utáni és keresztényellenes értelmében? Semmiképp sem!

Miben rejlik tehát a Krisztus utáni zsidók kollektív bűnössége Jézus keresztre feszítésében? Abban, hogy mindenki, aki Krisztus keresztre feszítése után vallási/világnézeti szempontból zsidónak tekinti magát, az igaz Messiás keresztre feszítését legalább is impoicit módon jóváhagyja.

«Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei tanácsot tartottak és elhatározták, hogy halálra adják.» (Mt 27,1) Szerveződött spontán ellenállás a népben vallási képviselői összességének ezen gonosz és igazságtalan döntése ellen? Egyáltalán nem. Szerveződött ilyesmi legalább az események után Palesztinában? Ugyancsak nem. Ellenkezőleg: Mindenütt, ahol tanítványai a keresztre feszítettet isteni Megváltóként hirdették – úgy Izraelben, mint a diaszpórában – véresen üldözték. És ez elég bizonyíték arra, hogy azok, akik még mindig „zsidók” akartak maradni, ahelyett, hogy keresztényekké váltak volna, Jézus keresztre feszítését erkölcsileg magukra vállalták. És ezen semmi nem változott a mai napig.

Mivel az apostolok tudatában voltak ennek az állandó kollektív ellenséges viszonyulásnak, eszükbe se jutott, hogy megkülönböztessék a Jézus haláláért „felelős” zsidókat az abban „nem felelős” zsidóktól.

Ezért prédikált így Péter apostol Pünkösd napján: «Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette!» (Apcsel 2,36) A bénán született csodálatos meggyógyítása után pedig így szólt Péter a tömeghez: «Izraelita férfiak!… Az élet szerzőjét megöltétek… Tudom, testvérek, hogy csak tudatlanságból tettétek, amit tettetek, ahogy vezetőitek is.» (Apcsel 3,12; 14-15; 17) Cezáreában pedig így beszél: «Mi tanúi vagyunk mindannak, amit [Jézus] a zsidók földjén és Jeruzsálemben tett, akit ők megöltek, keresztre feszítetve.» (Apcsel 10,39) Ugyanúgy „a” zsidókról beszél Pál is: «Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, amit [a júdeai keresztények] a zsidóktól, akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek.» (1Tessz 2,14-15)

43, Valóban nem vetette el Isten a zsidókat?
Ha a II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott álláspontot követjük, nem vetette el őket: «Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette volna, vagy átkozottak volnának.» (Nostra Aetate 4.)

Ilyen értelemben fordult E. Füllenbach teológus 2002-ben, a Római levélre, illetve II. János Pál pápára hivatkozva a zsidók elvetettségének elmélete ellen, mondván, Isten szövetsége Izraellel nem szűnt meg.

Lustiger párizsi érsek pedig így fogalmaz „Az ígéret” c. könyvében: „A helyettesítési teológia mögött az az elképzelés áll, hogy Isten elvetette a zsidókat, ami abszurditás, mert azt jelentené, hogy Isten hűtlen lett szövetségéhez.”

*

A valóságban mindezek a személyek nem tudják helyesen olvasni a Római levelet. A rendszeresen félrevezető módon idézett 11. fejezet ugyanis így kezdődik: «Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét?» A válasz így kezdődik: «Szó sincs róla.» Majd a folytatás: «Hiszen én is Izrael fiai közül való vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből.» (Róm 11,1) Ezután következik az utalás a maradékra, a kiválasztottakra Izraelből (11, 5;7), amely hívő lélekkel csatlakozott Krisztushoz. Tehát csak annyiban nincs elvetve az egész zsidó nép, amennyiben van egy szent maradék. A Jézust hitetlenül, sőt gyűlölettel elutasító többség számára pontosan az áll fenn, hogy elvetettek!

Ezt fejti ki a 7. versben, de hogy azt érteni lehessen, avval együtt kell olvasni a 4-6 verset is:

«S mit felelt rá az isteni szózat? „Meghagytam magamnak hétezer férfiút, aki nem hajtott térdet Baal előtt.” Így most is akad valamennyi a kegyelmi kiválasztás alapján. S ha kegyelem alapján, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem. Hogyan állunk hát? Amit Izrael keresett, nem érte el, de a választottak elérték. A többiek megátalkodtak, ahogy írva van.» (Róm 11,4-7)

Hogyan írhatná továbbá ugyanaz a Pál legalább néhány fajtájabelijének megtérésében reménykedve néhány sorral odább:

«Mint a pogányok apostola, nagyra tartom szolgálatomat, hátha vetélkedésre sarkallom véreimet, és néhányukat elvezetem az üdvösségre. Mert, ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz fölvételük [megtérésük az utolsó időkben], ha nem élet a halálból?» (Róm 11,14-15) Igen, itt világosan az áll, elvetésük.

Természetesen nem a hitetlen zsidók az egyedül elvetettek, hiszen mindenki, akik tudatosan hitetlen marad, vagy lesz, elveszett. De épp ebből következik, hogy a hitetlenül maradt/maradó zsidók menthetetlenül elkárhoznak, hiszen nekik mondta először az Üdvözítő: «Aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.» (Jn 12,48)

Épp a hitetlen zsidókra vonatkozik elsősorban: «Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.» (2Kor 4,3-4)

Végül Pál emlékezteti a zsidóságból megtért keresztényeket az elkárhozásra a visszaesés következtében: «Ha ugyanis már az angyaloktól meghirdetett tanítás annyira kötelező volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség elvette méltó büntetését, hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanúk megszilárdítottak köztetek?» (Zsid 2,2-3)

És még világosabban: «Aki Mózes törvényét megszegte, annak két vagy három tanú szavára irgalom nélkül meg kellett halnia. Gondolhatjátok, mennyivel súlyosabb büntetést érdemel az, aki lábbal tiporja az Isten Fiát, semmibe veszi a szövetség vérét, amely megszentelte, és kigúnyolja a kegyelem Lelkét. Ismerjük jól, azt, aki így szólt: „Enyém a megtorlás, s én megfizetek.” Majd ismét: „Az Úr ítélkezik népe fölött.” Rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni.» (Zsid 10,28-31)

44, Megváltoztatható a zsidókról szóló katolikus tanítás?
J. B. Gourion jeruzsálemi bencés apát (egyébként maga is zsidó származású) ezt magától értetődőnek tartja.

Ratzinger szerint a holokauszt után a zsidó-keresztény kapcsolatoknak új fényben kell megjelenniük. [Fordító: ami fölveti a kérdést, hogy ha kiderül, hogy a holokauszt javarészt kitalálás, akkor vajon Ratzinger is úgy gondolja-e, hogy a zsidó-keresztény viszonyokat vissza kell helyezni a régi alapokra, illetve fölmerül-e a mai Vatikán, netán a zsidó rabbik képviselőiben egy még újabb (úgy zsidó, mint keresztény) teológia szükségessége Deir Jasszin (1948), Szabra és Satilla (1982), Gáza (2008) után?] Ratzinger tovább: „Meg kell vizsgálni, hogy a keresztények fenntarthatják-e, hogy ők Izrael bibliájának legitim örökösei.”

Walter Kasper: „Az egyház dialógusa a zsidókkal annyira előrehaladott, hogy ma brosúrák jelennek meg a zsidókról és a zsidók számára, nem pedig a zsidók ellen, mint az egyház korábbi századaiban. A disputa a másik meggyőzéséről vagy leminősítéséről szólt. Ma a dialógus a gazdag közös örökségből, a Tenakból indul ki. Még ha az út kezdetén állunk is, ez az örök kapcsolat ígéretének útja.”

II. János Pál pápa is emlékeztetett rá, hogy a Nostra Aetate alapvető változást hozott a zsidókkal való kapcsolatban. „A korábbi idők félreértései és nehézségei fokozatosan átadták a helyet a bizalomnak és kölcsönös megbecsülésnek.”

*

Evvel szemben a katolikus egyház tanítása éppúgy nem változhat a kereszténység utáni és avval szembenálló zsidóságról, ahogy a Szentírás vonatkozó szavai sem fognak sohasem megváltozni. Ugyanaz a Jézus, aki azt mondja: «Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.» (Mt 21,43), azt is nyomatékosítja: «Ég és föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.» (Lk 21,33)

Ezért Szt. Pál sem írhatott mást a Galatáknak, akik már kezdtek a judaizáló hangok felé fordulni, mint a következő intést: «De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!» (Gal 1,8)

Evvel az egész zsinati egyház, kezdve a pápától egészen a legutolsó káplánig vagy diakónusig – amely más evangéliumot hirdet nem csak a zsidóság vonatkozásában, de ebben különösen szembetűnő módon – ítéletet mondott magára.

Azok számára, akik úgy gondolják, hogy Isten szavát kényük-kedvük szerint kicsavarhatják, álljon itt Szt. Pál figyelmeztetése a Zsidókhoz írt levélből: «Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. Semmilyen teremtett dolog nem marad előtte rejtve; minden föl van fedve és nyitva van az előtt, akinek számadással tartozunk.» (Zsid 4,12-13)

Természetesen a hitetlenek, és főleg a „II. Vatikánum hamis egyházának” judaizáló tagjai csak lenézően mosolyognak ezen. Ezért mondja az Örök Ige: «Az idő közel van. Aki igazságtalan, legyen továbbra is igazságtalan. Aki tisztátalan, legyen továbbra is tisztátalan. De aki igaz, járjon továbbra is az igazság útján, és aki szent, legyen továbbra is szent. Hamarosan eljövök, s velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint.» (Jel 22,11-12)

2013. január
Közreadja: Bálint József