Ha laikusok döntenek a hit tartalmáról

A katholisches.info-n találtunk egy érdekes írást, melyet szeretnénk olvasóinkkal is megosztani. A cikk örök tanítást és figyelmeztetéseket tartalmaz. A katholisches.info az írást egy számunkra eddig ismeretlen honlapról, az IDAF – Institut für Demographie, Allgemeinwohl und Familie e.V. (Demográfiai, Közjóléti és Családügyi Intézet) honlapjáról vette át.

A Nagyböjtöt a II. Vatikáni Zsinat óta húsvéti bűnbánati időszaknak nevezik a német egyházban. Ez azt hivatott kifejezni, hogy az időszak lényege a belső megtérés, bűnbánat. Ezért írja elő az egyház a gyónást a hívek számára az évnek ebben a szakaszában. Amikor a zsinatot a hatvanas évek elején összehívták, ez még mindennapos gyakorlat volt. A katolikusok fele élt a húsvéti gyónás lehetőségével. A megkeresztelt katolikusok 40 %-a misén vett részt vasárnap, mára ez 10 %-ra zuhant. Szembetűnő, hogy a gyónások még ennél is jobban visszaestek. Sok egyházközségben már nincsenek is kihirdetve a rögzített gyónási időpontok, még a böjti időszakban sem.

Az emberek úgy hozzászoktak, hogy a gyónás egy, a zsinat előtti időkből megmaradt csökevény, hogy ha bárhol szóba kerül a kereszténység, egyház, a gyónást meg sem említik. Mindezt másképp látják a Németországban élő cseh, lengyel és szlovák katolikusok. A böjti és karácsonyi időszakban hosszú sorok várakoznak a gyóntatószékek előtt, amelyek más időszakban sem maradnak üresen. A német katolikusokat látva fölmerül bennük a kérdés, mit jelent számukra egyáltalán, hogy gyakorló katolikus.

Erről kérdezte meg a Postoj nevű szlovák katolikus internetes újság a Német Katolikusok Központi Bizottságának (ZdK) elnökét, Dr. Thomas Sternberg professzort.

Közzétevő megjegyzése: A ZdK-t a Német Katolikus Hívők Egyesületeként lehetne magyarul visszaadni, amely egy, a Püspöki Konferencia által fenntartott és finanszírozott, de kizárólag laikusokból álló és keresztlevéllel rendelkező politikusok által vezetett szervezet. Ezek a politikusok elsősorban a CDU és CSU soraiból jönnek. Az egyesület tehát a német állam szócsöve és a klérus renitens részének őrkutyája.
A ZdK a német egyház rákfenéje. Laikusok terrorizálják a klérust, amihez bőkezű támogatást (csaknem évi 2 millió eurot) kapnak a püspöki kartól. Az egyesület határozottan támogatja a Vatikán által betiltott Donum Vitae egyesületet. Elutasítja továbbá a zsidók közti missziót. Nem mintha a klérus folytatna ilyen missziót, de ezt deklarálni egyet jelent vagy a totális tájékozatlansággal a katolikus hitet illetően, vagy, rosszabb esetben, ha ismerik az illetők a hitüket, akkor annak szándékos tagadásával. A ZdK a modern család mellett teszi le a voksot, jelentsen ez akármit is. Propagálja a cölibátus fellazítását, a „párbeszédet az iszlámmal”. Viszont átlátszó ürügyekre hivatkozva határozottan elutasít bármiféle párbeszédet az AfD – Alternative für Deutschland párttal, amelynek évtizedek óta először sikerült feltörnie az eddig létező pártkartellt.

A beszélgetés elején a Postoj megállapítja, hogy a névleg 24 millió katolikusból csak egy kis rész gyakorló. Sternberg erre avval válaszol, hogy a katolikusok fele valamilyen módon kötődik az egyházhoz. A riporter tovább kérdezett, és azt tudakolta, mennyien lehetnek a valójában gyakorló katolikusok, akik minden vasárnap misére mennek. Sternberg erre beismerte, hogy ezek kb. 10 %-ot tesznek ki az egyházon belül. Egyúttal próbálta a fogalmat relativizálni, és utalt arra, hogy akik vallásos katolikusnak mondják magukat, azok közt is vannak olyanok, akik csak egyszer egy hónapban mennek misére. A riporter erre előhozta a katolikus identitás másik fontos jellemzőjét, a rendszeres gyónást. Ebből a következő tanulságos párbeszéd kerekedett ki:

Postoj: „Ha korábban beszéltem egy német pappal, nagyon meglepődtek, mit jelent Szlovákiában az, hogy gyakorló katolikus. Hogy ez nem csak misén való rendszeres részvételt, hanem rendszeres gyónáshoz járulást is jelent. Ezek a papok azt mondják, hogy a gyónás Németország széles vidékein gyakorlatilag kihalt. Így van ez?”

Sternberg: „Németország ebben tényleg más. A bűnbánat szentsége gyakorlatilag eltűnt. Itt már a legjámborabb katolikusok sem gyónnak.”

Postoj: „De hogyan lehetséges az, hogy azok, akik nem gyónnak, magukhoz vehetik az oltáriszentséget?”

Sternberg: „A gyónás és áldozás közötti összefüggést mi másképp látjuk.“

Postoj: „De az egyház tanítása szerint ez az összefüggés nagyon szoros. Érvényes egyáltalán az eucharisztia ünneplése ezek után Németországban?“

Sternberg: „Igen, érvényes. De ez egy érdekes kérdés. Az eucharisztia nem a gyónáson nyugszik. Hiszen az oltáriszentségnek önmagában van ereje a bűnök megbocsátására. A gyónás és az eucharisztia közötti összefüggés gyökeresen megváltozott, gyakorlatilag megszűnt.“

Postoj: „Az Ön egyesületében, a ZdK-ban nem ismer Ön senkit sem, aki szentgyónáshoz járul?“

Sternberg: „Nem ismerek senkit sem.“

Postoj: „Ez szinte hihetetlen számunkra Szlovákiában.“

Sternberg: „Ezt meg tudom érteni, de a bűnbánat szentsége más országban is válságba került. Azt hiszem, tenni kellene valamit azért, hogy ezen javítsunk.“

Hogy mit lehetne tenni, nem részletezte Sternberg. Pedig Németországban is találhatna példákat az élő gyónási gyakorlatra. Például olyan helyi egyházakat, melyeket szerzetesrendek vagy lelki közösségek vezetnek vagy zarándokhelyeket, de akár közönséges plébániákat is. A hívő katolikusok, akik ilyen helyeken gyónáshoz járulnak, vagy ismeretlenek Sternberg számára, vagy nem tartoznak a „legjámborabb katolikusokhoz”, ahogyan azt Sternberg ezt értelmezi. Abban bizonyára igaza van, hogy ilyen katolikusokat nem talál a ZdK-ban. Hiszen éppen a hivatalos és mindenféle titulussal rendelkező katolikusok között esett vissza a gyónás a legerősebben. Ezt bizonyítja egy frankfurti egyházi tanulmány, mely szerint a lelki gondozásban résztvevő egyházi alkalmazottak 90 %-a, az állandó diakónusok 70 %-a, valamint a papok 54 %-a évente csak egyszer vagy még ritkábban járul szentgyónáshoz. A Postoj olvasói intenzív diskurzust folytattak erről az interjúról, illetve a frankfurti tanulmányról. Különösen a papok alacsony gyónási számadatain rökönyödtek meg.

Közzétevő megjegyzése: lelki gondozásban résztvevő egyházi alkalmazottak, németül Gemeindeassistenten und Pastoralreferenten. Szó szerint ez egyházközségi asszisztenst és pasztorális referenst jelent. Ez a német egyház másik rákfenéje. Ha a ZdK a püspöki kart terrorizálja, akkor ezek a fizetett alkalmazottak a helyi plébánost. Az elgondolás magja nem volt rossz: az egyház alkalmazzon olyan főállású személyeket, akik segítségére lesznek a plébánosnak a hitoktatásban, adminisztrációs és irodai tevékenységben. Aztán amikor a nagylányt nem vették föl orvosira, jobb híján elment – minden katolikus hivatástudat, illetve Isten országa építésének vágya nélkül, de tömve a világi médiák besugárzásával – egy olyan főiskolára (általában valláspedagógia vagy gyakorlati teológia szak), amely bizonyítványt adott, hogy ő mostmár pasztorális referens. Az iskolában eretnekségekkel és a zsinati szellemmel tömték tele a fejét, aztán a plébánián megkezdődött ennek a gyakorlati kivitelezése. Ők is egy kerék ebben a gépezetben, a német katolikus hívők tönkretételében. „Élvezd az életet, még ha katolikus templomban is lettél megkeresztelve. Legyél toleráns, ess hasra a másság előtt. Az idegen szép, a más vallás különösen szép. A párbeszéd a legfontosabb. Az egyház különben is kétezer éven keresztül bűnös volt, itt az ideje, hogy a muszlimok, zsidók, stb. ajnározásával levezekelje kétezer éves bűneit.” Bűnbánat? Mindennapi kereszthordozás? Katolikus értékek? Utolsó ítélet, mennyország, pokol? Na ne! Elvégre fölvilágosult, modern katolikusok vagyunk.

Olvasóik reakciója egy újabb, Peter Mášik dogmatikussal folytatott interjúra ösztönözte a Postoj-t. Az újabb interjúnak ezt a címet adták: „Gyónás nélkül nem volnánk katolikusok”.

Mášik ebben kifejtette a személyes gyónás történelmi kialakulását, mely ír-skót szerzetesek hatására alakult ki a korai keresztény nyilvános bűnbánati gyakorlatból. Kifejtette az engesztelés, a föloldozás és megbocsátás értelmét, továbbá, hogy miért elengedhetetlen a gyónás ebben a formában. Az évi egyszeri gyónásra és szentáldozásra vonatkozó egyházi parancsban a katolikus identitásnak csak egy abszolút minimumát látja. Normálisnak a szentség gyakori, illetve rendszeres vételének kellene lennie, amely egyúttal a lelkiismeretet is formálja. Fölteszi a kérdést, hogyan formálható az emberek lelkiismerete, ha nincs gyónási gyakorlat. A személyes gyónás kiiktatása életünkből nem állítható a korai keresztény bűnbánati gyakorlattal párhuzamba, mert abból hiányzik a bűn és vétek iránti érzékenység. Mášik egyúttal hitet tett a gyónás és oltáriszentség közötti szoros összefüggés mellett, amiről az egyháznak nem szabad lemondania. „Látjuk ugyanis, hogy ha az eucharisztia vételét nem előzi meg a szentgyónás, akkor elveszik a hit iránti érzékenység, amiből következik magának a hitnek elvesztése.”

Német füleknek ez kemény beszéd. Sokak számára már a bűn, bűnbánat és engesztelés szavak kimondása is megbotránkoztató, hiszen teológusok generációi tanították, hogy nem szabad fenyegető evangéliumot (németül: Drohbotschaft), az örömhírrel (németül: frohe Botschaft) ellentétben hirdetni. Sokszor halljuk a templomokban: „Isten pont olyannak szeret engem, amilyen vagyok.” Ebből kifolyólag mindenkinek kijár az eucharisztia, legyen életvitele vagy helyzete akármilyen. Ezen álláspont szerint érthetetlen, sőt botrányos, ha az újraházasodott elváltak nem járulhatnak szentáldozáshoz. A Postoj-jal folytatott interjúban Sternberg is megismétli a ZdK régi követelését az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz történő engedésének ügyében. Evvel szemben Mášik nyomatékosítja az egyház tanítását, mely szerint nem csak az újraházasodott elváltak, de az élettársi viszonyban, illetve az egyházi házasságkötés nélkül együtt élők sem vehetik magukhoz az eucharisztiát.

Ilyen élethelyzetek épp úgy előfordulnak Szlovákiában, mint Németországban. Az egyház reagálása ezekre a „modern realitásnak nevezett” helyzetekre a két országban azonban alapvetően eltér: Aki Szlovákiában szentségi házasságban akar részesülni, attól elvárják, hogy több fordulós fölkészítésen vegyen részt, és meggyónjon.

Németországban elegendő egyetlen egy beszélgetés a pappal. Az ifjú pároknak nem kell kellemetlenséget okozni nem szabad feléjük igényeket támasztani. A mottó a német egyházban: „mindenki érezze magát meghívottnak”. De miért tegyenek eleget a meghívásnak, ha nincs szükség megtérésre, hiszen „Isten pont olyannak szeret engem, amilyen vagyok.” Mi szükség van még az egyház parancsaira, úgy mint rendszeres miselátogatás, lelkiismeretvizsgálat és bűnbánat? Mi jelentősége van még a házasságnak, mint szentségnek?

Olyan kérdések ezek, amelyeken elgondolkodnak talán a német papok és püspökök, ha a gyóntatószékek még a nagyhéten is üresek maradnak, és csökken a misék látogatottsága.

Az idézett cikk itt végződik.

Közzétevő záró megjegyzése: Katolikus egyház és fennálló társadalmi rend sokszor tükörképei egymásnak. Ha a társadalom nagyjából rendben van, inkább lesz képes lánglelkű papokat és hűséges hívőket kitermelni, mint egy olyan társadalom, amelyet áthat az isteni rendtől való elfordulás. És ezek olyan törvényszerűségek, amelyek függetlenek attól, hogy éppen diktatúráról vagy a legszélesebb demokráciáról, szegény vagy dúsgazdag társadalomról, szabad vagy megszállt, gyarmati sorsban élő népről van szó. Az egyház a legkeményebb nemzetiszocializmus és kommunizmus idején is adott hősöket, hitvallókat, vértanúkat, de mai lagymatag demokráciánkban nem képes azt mondani, hogy az igen az igen, a nem az nem. A legszebb példa klérus és társadalom egymást építő szimbiózisára talán a lengyel állam és a lengyel katolikus egyház évszázados együttélése. És nem véletlen az itt hozott pozitív szlovák példa sem. Szlovákia áll ellen az Új világrend muszlim-arab-néger betelepítési politikájának a leghatározottabban. Nem szájhős Orbán Viktor módra. Nem üzennek semmit Brüsszelnek, csak éppen: nincs regisztrálóközpont, nincs befogadóállomás, nincs idegenrendészeti eljárás, nincs okos határzár, milliárdos kerítésszakaszok, a haver jól keres vele, és NINCS NEMZETHALÁL SZÍNESBŐRŰ INVÁZIÓ ÁLTAL.

A zsinat óta Európa egyházaiban olyan személyek kerültek döntő pozícióba, és lettek egyúttal az evilági hatalom médiájának sztárjai, akik úgy félnek az egyenes beszédtől, a híveik melletti karakán kiállásról, mintha ez a társadalmi rend képes lenne bármiféle fizikai retorziót is alkalmazni velük szemben. Hol vannak a mai Brenner Jánosok, Stepinac bíborosok, Scholl testvérek, von Galen püspökök? Ehhez lásd még „Mi is a baj a limburgi püspökkel?” c. írásunkat.

Miféle vak törvényszerűségek működnek itt, hogy inkább béresek, mint pásztorok kerülnek püspöki, teológiai rektori pozíciókba? Vagy csakugyan létezne egy jól tervezett egyházellenes szabadkőműves összeesküvés, amely mindezeket a háttérből szervezi? Ennyire pozícióban lennének az egyháznak ezen ellenségei?

Szeged, 2017. május

Bálint József